Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Melaj Erzsébet: Lehet, hogy álmomban írok (Látogatás Zs. Nagy Lajosnál Zsélyben, beszélgetés)

Látogatás Zs. Nagy Lajosnál Zsélyben

egyiknek a címe: Vidám haldoklás. Te valóban azért nem haltál meg, mert vidáman élsz mostanában.

— Érdekes, hogy nem haltam még meg. Neked is érdekes?

* Régebben is szoktad magadat siratni. Voltak válságos pillanataid. Volt egy beszélgetésünk, amitől megdöbbentek az emberek.

— Például, hogyha ilyen aranyos lányt látok, mint te, elsírom magam.

* Ne udvarolj!

— Nem udvarolok! Különben nemcsak te vagy ilyen! Ha egy szép lányt látok az utcán, elsírom magam. „Engem a szépség és jóság csodásán éltet.”

* Közben a macska elkezdett követelőzni.

— Nem bolond ez? Cicici.

* Sokat megengedsz neki.

— Nem kérdezi meg! Furcsa macska. Lehet, hogy nem is az, hanem boszorkány.

* Talán igazad is van. Az utóbbi időben vendégek jártak nálad. Kik?

— Itt volt Mács Jóska, akit meghökkentett az a dolog, hogy én haldoklom. Mert megijesztette ám a világot — a világot?! —, mondjuk Mácsot, hogy haldoklom. Eljött, és akkor csodálkozott, hogy még élek. Ezen már többen meglepődtek. Jöttek ide, jó hogy nem koporsóval még, eljöttek megnézni. Hát én meg élek. Még a kocsmába is el tudok menni olykor-olykor egy fél liter pálinkáért.

* A fotós M. Nagy László is készített rólad néhány felvételt.

— Meglepődtem, hogy eljött. Ő abból a rádióriportból, amit te csináltál, tudta meg, hogy itthon vagyok, és hogy éppen haldoklom. Nem tudom, örült-e annak, hogy még élek... és még táncoltam is éppen akkor, mert hozott nekem egy kevés pálinkát.

* Tudom, hogy nem ilyen vidám a haldoklásod, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem. Az előbb is panaszkodtál, hogy nagyon fáj a lábad.

— De ezt is meg lehet oldani. Levágják a lábam, nem?

* Neked ez egyszerűnek tűnik?

— Nem az. Egyszer bementem a kórházba, betettek egy szobába, ott volt egy igen jókedvű kövér ember. Nagyon jó kedve volt. Énekelt is, pedig be se volt rúgva. Egyszer csak jönnek érte az ápolók, elviszik, s másnap hozzák vissza. Az egyik kövér lába hiányzott neki tövéből. És akkor már nem volt olyan víg ember. Persze elvitték tőlünk egy másik osztályra. De ott maradt a kampós botja. Mert már akkor nem volt szüksége rá, akkor már neki két mankó kellett! Most itt van az a kampós bot — az övé.