Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Alabán Ferenc: Komparatisztikai időszerűségek az irodalomban (Magyar—szlovák vonatkozások, esszé)
Alabán Ferenc hagyományos, bizonyos értelemben korlátozott érvényű kategóriáinak a gazdagítása, másrészt az elméleti ismeretek specifikus bővítése alapvető feladatnak számít. Egy nemzeti irodalom és egyben irodalomtudomány status quójának megértése szempontjából sosem érdektelen, hogy milyen képe van annak egy más (szomszédos) irodalomról. Azaz, hogy például a szlovák költők és műfordítók (de a kritikusok és irodalomtudósok) képe a magyar irodalomról mennyiben más, mint a magyar irodalomtudományé. Hol, milyen területeken és értékszférákban tapinthatók ki az eltérések? A leltározási módszereken és a bibliográfiák összeállításán túl (ami persze szintén fontos), éppen az említettek pontosítása és akceptálása is hozzásegít annak az irodalomköziségnek folyamatként való érzékeléséhez, jellemzéséhez és értékeléséhez, amely a nemzeti önelvűséggel és önmagába zártsággal szemben a nemzeti és világirodalmi vonatkozások kölcsönös vonatkozásait, a nemzeti irodalmak differenciálódását és egyben a világirodalomba való bekapcsolódását jelzi. Bizonyos értelemben szakítást jelent ez még a romantikában megfogalmazódott és később abszolutizált „eredetiség”-eszménnyel és azzal a gondolatkörrel is, amelyben az időbeli elsőség különös értéket képvisel. Nem jelenti viszont a mű elszakítását a hagyománytól, az alkotó leválasztását a nemzeti irodalmi és kulturális előzményektől, mert akkor de facto még a valóban újító mozzanatok sem derülnének ki, mert nem lehetne megállapítani, mihez képest van szó újításról. A hagyomány kifejti hatását jelenünkben is, mint egy „működő örökség", amely megőrzi a régi értékeket, és ugyanakkor meg is haladhatja a jelenkori értelmezéseket. Az irodalomtudós időszerű feladata egyfajta többlettudás megszerzése, melyen a megbízható emlékezet és az újszerű szemlélet alapul. Az említett szempontból a komparatisztika részeként fontos lenne újragondolni a szlovák—magyar kölcsönös fordításirodalmat, mert az eredmény bizonyára nemcsak a két irodalom fordításainak kölcsönhatásával nyújtana az eddiginél megbízhatóbb és teljesebb képet, hanem a fordítók (mint költők és írók, saját életművükön belül) új motívumokkal gazdagodnának. A primér hatások megállapításánál azonban tovább is lehetne/kellene lépni, mert például E. Boleslav Lukáč, Valentin Beniak, Ján Smrek, a fiatalabbak közül Vojtech Kondrót, Ľubomír Feldek, Mila Haugová és más szlovák költők művéről többet tudunk meg, ha fordításaikat is elemezzük, azokat összevetjük eredeti verseikkel és így számos új információt szerzünk művük komplexebb értékeléséhez. Ilyen értelemben a magyar irodalom kutatója és elemzője számára sem lehet közömbös, hogy egy, a magyarság közvetlen szomszédságában, sőt a magyarsággal együtt élő nemzet költői a magyar irodalomból mit, mikor és miért fordítottak. A műfordítás kérdésén túl azonban részletes figyelmet érdemelne a recepció (befogadás) problémaköre is, hiszen a múlt monogenetikus értelmezései, a csak nemzeti látószög, sokszor nem az irodalmi megfontolásokat vette alapul és mellőzte a kapcsolatok hagyomány-jelenkor szintjének kontextusát. Ezáltal befolyást gyakorolt az egyoldalú recepciós feltételek és módok kialakulására. A komparatisztika szélesebb körben érezhető és történő újragondolása, mint igény, egyre inkább jelentkezik. Ez feltehetően a magyar—szlovák összehasonlító irodalomkutatásra is pozitív hatással lesz, mert az az eddigi saját útjával és múltjával is
