Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Vincent Šikula: Szentesti történet (Sági Tóth Tibor ford., novella)

Vincent Šikula

— Hát ha olyan rosszul van. Apu is mindjárt megijedt, és magáért küldött.

— Ne félj! Mi baja lehetne?

Kis idő múlva már otthon vagyunk. De engem nem engednek be a szobába. A konyhában kell maradnom. Levetkőzöm, s miután eszem valamit, az asztalnál maradok, s már a karácsonyfára sincs kedvem gondolni. A konyhában jó meleg van, hamarosan lecsukódik a szemem, s bár úgy tűnik, hogy nagy a sürgés-forgás körülöttem, mégis csaknem elalszom. Azt álmodom, hogy sokan vannak nálunk, jönnek-mennek, futkosnak, fazekakkal zörögnek, időnként vizet öntögetnek, minek nekik az a sok víz? Talán mindenféle ünnepi ételeket akarnak főzni, talán még jobbakat is, mint más ünnepeken, ki eszi azt meg mindet, a szomszédoknak is viszünk belőlük, talán még a cigányokat is megkínáljuk, akik minden évben az ünnep alkalmával eljönnek hozzánk köszöntőt mondani és énekelni, biztosan eljönnek idén is, sőt már énekelnek is, apám mond nekik valamit az udvaron, talán csendre inti őket, hogy ne énekeljenek oly hangosan, apám fél talán, hogy felébresztenek engem. Kár, hogy a karácsonyfát nem díszítette fel senki! Lehet, hogy csak holnap fogjuk feldíszíteni. Hirtelen mintha sok kiscicát hallottam volna, némelyik oly hangosan nyávog, hogy fel is ébreszt engem. Felültem, és körülnéztem, ám semmiféle cicát nem láttam. Idegen emberek sem voltak nálunk, csak Frnka néni, s a szobában már ott állt feldíszítve a karácsonyfa, talán ő segített a díszítésben. De még nem szaladtam oda a karácsonyfához, csak a szememet dörzsöltem. Frnka néni rám mosolygott:

— Úgy látom, elaludtál. Vacsora nélkül. De majd eszel még. Ma is, holnap is, ehetsz egész nap. Most már feküdj ágyba, de előtte nem nézed meg a karácsonyfát?

Bólintok, hogy megnézem. De előtte még érdeklődöm:

— Néni, édesanyával mi van?

— Már semmi. Már jól van. Minden rendben van.

— Már nem beteg?

— Beteg még. Néhány napig feküdnie kell. De már jobban van. Most nem szabad őt haragítanod. Anyádnak nyugalomra van szüksége, aludnia kell.

Ismét bólintok. De valami arra késztet, hogy tovább kérdezősködjem.

— Néni, és azok a cicák miért nyávognak folyton itt, nálunk?

— Milyen cicák?

Frnka néni csak néz.

— De hiszen itt semmiféle cicák nincsenek. Álmodtál valamit.

— De hiszen hallottam a cicákat. Előbb is nyávogott az egyik.

Frnka néni nevetni kezdett. Odajött hozzám, s megsimogatta a fejemet.

— Menj már! Azok nem cicák! Ocsikéd született.

S mivel bambán nézem őt, magyarázni kezd:

— Igazán nem cicák azok. Rövid idővel ezelőtt öcsikéd született, és mert fázott, nyomban sírni kezdett.

Ez nem megy a fejembe, rögtön látni akarom az öcsikémet. De nem akarják őt megmutatni, majd holnap — mondogatják.

Frnka néni csak hajnalban távozik, miután sikerült neki engem ágyba küldeni. Mivel már aludtam egy keveset, ott akartam maradni a karácsonyfa