Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)
Duba Gyula elismerően, mint „szelídítette” nagy tehetségét születő irodalmunk — a Harmadvirágzás — gyengécske színvonalához, hogy segítse növekedését, nos, hasonlóan nyúlt európai kérdésekhez, hogy a szűkebb pátriát gazdagítsa általuk. Nincs olyan egyetemes probléma, az emberiség közös ügye, amelyből ne esne a kisebbségre jótékony s melengető fény. De fordítva sincs másképp! Előadásában az aprócska helyi ügyeknek tűnő morális problémák és kisebbségi gondok egyetemes világproblémákká nőnek és emberiségszintű példákká nemesülnek. Míg Európát körünkbe húzza, minket a magasságba emel! S amennyiben az előző év a német kérdések kapcsán földrészméretű, a következő év — 1966 — a régióra nehezedik. Fókuszában a magyar irodalomban felmerült Mécs-probléma áll. Vita lángol, melynek tüze messzire világít és hője elevenen perzsel élőket és holtakat. Fábry írásának a címe: Vigyázzatok a nappalokrd. Egy budapesti lap jegyzetírója kitagadja Mécset a magyar irodalomból, mondván, „ha valakit sem múltja, sem jelene nem igazol, minek ébreszteni már elfelejtett nevét?” Még az irodalomtörténetben sincs helye tehát! A sommás ítélet ellen nagy a felzúdulás. Az Új Szóban Gály Iván mintegy „felszólítja nyilvánosan” Fábryt, hogy az ügyben legyen döntőbíró. Talán furcsán hangzik, mégsem indokolatlan a megfogalmazás! Abban az időben már sokan kérték az írót és mindenfelé várták tőle, hogy fontos közügyekben emeljen szót, döntsön és ítéljen hitelesen. Olyan fokú bizalom és nagyrabecsülés övezte, amely a nagy szellemiségeknek kijár, igazából az elfogadott orákulumoknak. Fábry tudja ezt, s tegyük hozzá, megérdemeltnek ítéli meg, jóhiszemű önérzettel vállalja az ítéletformáló erkölcsi tanú tisztét. Öntudata közelről sem valamiféle túlzott önbecsülésből következik, hanem felfokozott elhivatottságérzéséből és az írásba vetett, tiszta hitéből. Ne feledjük, mindez a visszatekintések és újraértékelések korában történik. Maga a társadalom is átértékeli önmagát. Az emberek történelmi szelek zúgására figyelnek és növekvő rokonszenvvel helyeslik, ahogy kifújja életükből az elavult árnyakat, tördeli a megcsontosodott eszméket és űzi a rossz szellemeket. Fábry korábban már visszatekint élete talán legszenvedélyesebb korszakára, Valóságirodalom című könyvének (1967) előszava A valóság: erkölcs címen megidézi a húszas-harmincas évek „kemény” eszmeiségét, szocialista, majd népfrontos értékrendjét, amikor „A szocializmus jelentette a valóságvállalást. A realizmus automatikusan szocializmust vonzott.” Kritikusan, ám igazságosan szemléli akkori önmagát. Ehhez önfegyelem kell. S alázat is! Mindkettőt birtokolja. A Mécs-kérdés mintegy összegezi a korszakos ellentmondásokat. Mintha minden magyar dilemmát történelmi gyökerek táplálnák! Az Élet és Irodalom glosszaírója (e-1) úgy véli, hogy „Van egyéb és fontosabb szocialista hagyománya is a csehszlovákiai magyar irodalmi életnek, amit fel kellene fedezni.” Mécs tehát „nem létezik”. Felületesen is láthatna Fábry, elhamarkodot- tabban is ítélhetne, sokan bizonyára ezt várnák tőle, hogy a glosszát helybenhagyja. Tudjuk, nem tehette! Tudjuk Naplójából, miért nem úgy szocialista ő, ahogy sokan talán hiszik róla. Háború utáni emlékiratai, melyeket akkor még nem ismerhettünk, megrázóan tükrözik tragikus csalódását, megcsalatását a szocialista hatalom által! Ezért, hogy az ő szocializmusa elméleti, szellemi. Fábryas! Tiszta, mint a vágy, melyért évszázada küzdenek az elnyomottak.
