Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Duba Gyula: Fábry nem alkuszik Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 11. kötetéről, esszé)

Fábry nem alkuszik

Mindegyik önmagát tartja nagyobbnak és elsőnek, és ezt a legjobban úgy lehet elhitetni, hogy minél kevesebbet ismerjünk meg a másikból, az összehasonlítási mércét kerülni kell.” A látlelet általános, bár irodalomra-művészetekre vonatkozik. Az irodalom, a művészet — világrokonság. De hol vagyunk ettől? Próbáljuk megfogalmazni Fábry szellemi attitűdjét! A Vádlott megszólal-ban írja magáról: „A szellemi antifasizmusnak nem voltam épp utolsó magyar katonája", erről ma az jut eszünkbe, hogy Fábry legerősebben erkölcsileg megalapozott valóságképét talán leginkább sajátos „szellemi szocializmusnak” (is) nevezhetnénk. Az is nyilvánvaló azonban, hogy valóságlátása és értékrendje mindenekelőtt az irodalomban gyökerezik. Korábban eredeti kisebbségi létfilozófusnak neveztem őt. Hozzátenném, hogy emellett ízig-vérig író, szépíró. Kevés lenne és nem pontos közírónak nevezni, közéleti törvényeket felfedő szépíró ő, aki mindenekelőtt gondolati műfajokban tevékenykedik. Műfaja a tanulmány, esszé és szociológia keveréke, nem mindenből egy kevés, hanem egyszerre mind, ahogy a téma és az írói látás megkívánja. Volt idő, hogy műfaját antifasizmusnak nevezte, s ezt sosem módosította, ezen korszak munkáit, mindenképpen jó értelemben, tehát a jobbító szándék és reformok értelmében, akár „antiszocialista” műfajnak is joggal nevezhetnénk, annyira mély elvi kritikái a realitásnak. Nem az igazság óvatos adagolásának mestere! Véleményalkotásban a kompromisszum nem kenyere. A társadalom nagy önkritikája folyik, a bírálat a rendszeren belül, reformok igényével és a megújulás értelmében történik. Fábry Zoltán kívülről bírál. Élő és holt tanúkra hivatkozva mond verdiktet, álláspontját nevezhetjük szellemi szocializmusnak, antifasizmusnak, humánumnak és erkölcsi realizmusnak, mindez az ő személyében összpontosul, benne ölt testet. S ebből nem enged! Az irodalmak egymásról való tudatát és kölcsönviszonyát hasznos „összemesélésnek” fogja fel, az a nyitott magány, melyben él, kizárja a kompromisszumokat.

Mindezek olyan felismerések, melyeket a történelmi távlat sugall, akkor talán nem így éreztük. Ahogy a Kafka Konferencia szervezői sem sejthették talán, hogy a közép-európai történelem egyik nagy fordulópontját készítik elő. Bizonyosra vehető, hogy a tanácskozás előkészítői a szellemi megújulás híveiként a reformgondolkodást vélték előmozdítani. Emberarcúságot munkáló időben elmélyíteni az emberről való tudásunkat. Kafka révén pontosabban láthatók századunk kevésbé látványos, a lélekben romboló kataklizmái. A tanácskozást igazán történelmivé azonban az ellene forduló „denevéresztétikusok” tették. Miután a kafkai elidegenedést néhányan a sztálini személyi kultusszal is kapcsolatba hozzák, a fundamentalista gondolkodás felszólal Garaudy „első fecskéje” ellen. Alfred Kurella keletnémet író a berlini Sonntagban összegezi ma szinte morbidnak tűnő, ironikus kifogásait: „...Ne keverjük össze a régi kastélyokban, bírósági épületekben fejjel lefelé lógó denevéreket a tavaszt hirdető fecskékkel.” Fábry: „Már 1925-ben magam is írtam egy cikket In memoriam Franz Kafka címen... A Kurellák megrögzöttsége, idejétmúlt rigorozitása, merev kizárólagossága és értetlensége újra bizonyítja: a dogmatizmusnak, sematizmusnak, személyi fetisizmusnak nincs semmi köze a világirodalomhoz, a világrokonsághoz, a vox humanához” Szenvedélye nem kisebb, mint amikor egykor „Hitler személyes ellenségéinek nevezte magát.