Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - FÓRUM - Fónod Zoltán: A szlovákiai magyar könyvkiadás 50 éve
FÓRUM Szomorú tapasztalatokat szerezhettünk az elmúlt években is. A demokratikus változások, 1989 politikai fordulata, nem az emberi szabadságjogok irányába hatottak, hanem a nacionalista indulatoknak adtak teret és lehetőséget. Nem volt ez másként 1968 „forró” nyarán sem. Lényegében az akkor elszabadult indulatok ismétlődtek meg és váltak (kissé megszelídítve) kormányzási programmá 1994 után. Ez azt is jelenti, hogy az elmúlt évtizedek fejlődése során is számtalanszor álltunk „különös, sosevolt perben, ahol az anyag ismerete nélkül döntöttek” rólunk. A pártállam idején iskoláinktól akartak megfosztani bennünket, a közelmúltban az iskoláink mellett kisebbségi jogainktól is, a törvényes nyelvhasználat lehetőségétől. Az ellehetetlenítés szándéka jellemezte az elmúlt években Szlovákiában a magyarság helyzetét. Intézményeitől, kultúrájától, irodalmától, szellemiségétől akarták megfosztani a magyarságot, vagy legalább is megrendíteni, létjogosultságát kétségbe vonni. A nacionalista ravaszság eszközeit alkalmazták velünk szemben, amikor egyes intézmények (színházak, művészegyüttesek) önállóságát felszámolták, a kultúra, irodalom és sajtó fenntartásához szükséges anyagi támogatást megvonták vagy mini- mélisra korlátozták. Most, amikor már látni lehet az alagút végét, csak a remény éltethet bennünket, hogy újra ránk köszönt az önépítkezés, a kiteljesedés ideje. Ötven évvel ezelőtt a mai nemzedék számára hihetetlen mélységből, a szakadék, a megsemmisülés közvetlen veszélyétől szabadultunk meg. Négy év jogfosztottsága után az életet, magyarságunkat jelentette, hogy végre szabaddá vált a magyar szó. A mi nemzedékünk számára ez feledhetetlen élmény volt. És bár évtizedeken át elhittük Sas Andor tanár úr jóhiszemű megállapítását, hogy a nemzeti felszabadulást a szlovákiai magyarság számára 1948 februárja, a „gottwaldi jégtörő február” hozta el, csak később döbbenhettünk rá, hogy nem a csehszlovák vezetőkön múlott a magyarság sorsa. A nemzetközi helyzet kényszerítette rájuk a magyarkérdés rendezését. Mindenekelőtt Magyarország vezetőinek a tiltakozása, az a kikötés, hogy a Moszkva által elrendelt barátsági és együttműködési szerződést csak abban az esetben írják alá Csehszlovákiával, ha megszüntetik a magyarok jogfosztottságát, beszüntetik a kitelepítést és a deportálást. Ily módon tehát moszkvai parancsnak engedelmeskedve határozták el 1948 szeptemberében az állampolgári jogok megadását a magyaroknak. A törvény kihirdetésére 1948. november 17-én került sor. 1948. december 15-e, az Új Szó első számának megjelenése jelezte, hogy szabaddá vált a magyar szó, a kilátástalanságok után új korszak kezdődhet. Joggal írta Fábry Zoltán az Új Szó első számában: „Mi sose voltunk a napos oldal elkényeztetettjei, gerincben épp azért nehezen roppanhatunk. Történeti tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, melyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk”. A megélt gyötrelmek után talán az sem véletlen, hogy íróink, költőink korabeli megnyilvánulásai tele vannak a hála és a hazára találás túlcsorduló érzéseivel. Csak a későbbi években, évtizedekben döbbenhettünk