Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY nemzetiségként határozták meg e közösséget. Az első meghatározás világossá teszi, hogy egy, az államnemzettől eltérő, egy másik nemzethez tartozó közösségről, egy másik nemzet kisebbségbe szorult töredékéről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a többségi nemzet világosan elismeri, hogy ő egy nemzetállam államalkotó nemzete. A kisebbség fogalma már az idézett korban is ellenérzéseket váltott ki, amennyiben a kisebbrendű mivoltra is lehetett belőle asszociálni. Még inkább kárhoztatta — ugyanilyen megfontolásokat hangoztatva — a kisebbség fogalmát a szocialista korszak ideológiája és publicisztikája, melynek az volt a vezéreszméje, hogy a szocialista államok nem uralkodó nemzetek államai, hanem az állampolgároké, ezért a jogi másodren- dűségre utaló kisebbség fogalmát felváltották a nemzetiségével. Tudatosan viszont a kisebbségek eredeti identitásuktól való megfosztására törekedtek — e logika szerint a nemzetiség önálló identitással rendelkező csoport. A mi fogalmaink és meggyőződésünk szerint a magyar kultúrát az ellentétek egysége adja, s szemben a korábbi magyarországi gyakorlattal, az összmagyar — régebben egyetemes magyarnak nevezték — kultúrának a magyarországi kultúrából való szemlélését partikuláris szempontnak tartjuk. Kultúránk egészét ideális esetben a részek összjátéka, egymásbaépülése adja meg. Az 1945-tel kezdődő periódusban az a szempontrendszer, mely a nemzet fogalmához szükségszerűen kapcsolta az államiságét, a szocialista államok nacionalizmusait szolgálta; egymással „testvéri szövetségben” levő államok között a bizalmatlanságnak akkora fokát, mint amilyen az akkori Magyarország és Románia, Magyarország és Csehszlovákia között volt, csak a fasiszta érdekszövetségbe lépett vagy kényszerült államok kora produkált. Amennyiben tehát számunkra egy egységes — bár különböző szempontok szerint, didaktikus nézőpontokból tetszőlegesen tagolható — magyar kultúra van, ennek csak segédfogalmaiként, jelzőként fogadjuk el a csehszlovákiai, romániai s a többi meghatározásokat, Tény, hogy így nem tudjuk egzakt módon megvonni a határokat, egy-egy életművet nem tudunk karakterisztikusan elkülöníteni politikai terület szerint. E szempontoknak azonban nem is kívánunk megfelelni — a három részre szakadt Magyarország irodalmi életét taglalva irodalomtörténet-írásunk soha nem törekedett Szenczi Molnár Albert életművének széttagolására aszerint, hogy egy része a királyi Magyarországon, másik része Erdélyben, harmadik része Nyugat-Európában született meg. Balassi Bálint vagy Melius Juhász Péter életművével kapcsolatban sem merül föl a területi behatárolás szükségessége. A csehszlovákiai magyar irodalomról szólván, elvileg mindazokra kiterjesztjük figyelmünket, akik a főhatalom-változás idején ezen a területen éltek, akik átestek a megszállás közösségkonstituáló élményén. Ideszámítjuk őket akkor is, ha időközben — még a második világháború előtt — Magyarországra települtek, vagy a bécsi döntés után Magyarországhoz visszakerült területen éltek, s 1944 után nem tértek vissza a harmadik Csehszlovák Köztársaságba, illetve azokat is, akik a hatvanas-hetve- nes-nyolcvanas évek folyamán települtek át Magyarországra. Említeni fogjuk azokat az alkotókat, akik 1945 vagy 1956 után Nyugat-Európába emigráltak, legalábbis abban az esetben, ha témaviláguk nem szakadt el szülőföldjüktől. Elég itt utalnunk arra, hogy a két világháború közötti felföldi magyar
