Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY háttérintézményekben, tudományos intézetekben zajló rendszeres tudományos munka ezzel egy fél évtizedre maradéktalanul lezárult Szlovákia területén. A Csehszlovák Köztársaság nemzetállami ideológiájának következetes érvényesítése folytán az államigazgatási apparátust lecserélték, így, szigorúan az állam szempontjából természetesen, e típusú magyar értelmiség képzésére nem is volt többé szükség. A csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga memoranduma a Népszövetséghez című, valószínűleg 1922-ben megjelent dokumentum írja az első évekről: „A politikai pereknek egész tömegét zúdítják a magyar állampolgárokra. Különösen azokra, akik a politikai közéletben részt vesznek, de eltekintve ettől, mindenki ellen, akik a magyarság soraiból a politikától mentes téren, a tudomány, irodalom, közjótékonyság terén tűnnek ki, vagy csak az a hibájuk, hogy anyagilag kedvező helyzetben élnek. így fegyházba zárták mint vizsgálati foglyokat: dr. Kiss Albert egyetemi lektort, Lukinich Ödön történetírót, dr. Pollner Ödön volt egyet, dékánt (rektort), dr. Bakay Lajos egyet, tanárt, hírneves sebészt, dr. Mergl Ödönt, Pozsony tiszti főorvosát, Kollárik József bankigazgatót.” A nemzeti kisebbségi önszerveződés szempontjából viszont egyre fontosabbnak tűnt föl a humán tudományok működtetése, melynek személyi bázisát a magyar elitnek a főhatalomváltást érett fővel vagy öregen megért, elszigetelt tagjai alkották. Tudományos munkásságuk folytatását a háborúsnak tekinthető viszonyok, az egymást követő ostromállapotok, a személyi lét biztonságának hiánya szinte lehetetlenné és értelmetlenné tették. A kisebbségek elleni atrocitásokra, a magyar nyelv használatának durva korlátozására, majd az állampolgárság elismertetésének a köztársaság alkotmányába a kisebbségvédelmi szerződésben vállaltakkal ellentétes módon foglalt feltételeire — magyarán arra, hogy az állampolgárságot a közhatalom a községi illetőségi joghoz kötötte — gondolunk elsősorban. Szintén a kisebbségvédelmi szerződés tételeibe ütköző módon a köztársaság megnehezítette a sajtó és a könyvkiadás helyzetét, így tudományos dolgozatok megjelentetésére nehezen nyílt mód, s hasonló állapotba jutott a szépirodalom is. Magyarország és Csehszlovákia magyar írói és irodalmi orgánumai között fönnmaradt valamely viszonyrendszer, a magyarországi és a csehszlovákiai magyar tudományos élet kapcsolatai azonban fölbomlottak vagy inkább meg sem szerveződtek. Arra volt lehetőség, hogy felföldi író publikáljon az „anya”-ország sajtójában, s már kezdetben jó kapcsolat alakult ki az utódállamok kulturális lapjai között, s arra is volt esély, hogy Csehszlovákiában maradt magyar tudós Budapesten jelentesse meg a munkáját, a tudományos kontextusra, amely viszont mindennek értelmet adott volna, alig. A kérdéssel foglalkozó eddigi szakirodalom mintha megfeledkezett volna arról, hogy az érem másik oldalát is megvizsgálja. A magyarországi tudományos élet legföljebb regisztrálta a csehszlovákiai magyar eredményeket, de azok nem épültek be az „anya”-állam tudományos közgondolkodásába, s ami még fájóbb: a kutatók nem épültek be a magyarországi programokba. Az első generációs kisebbségi elitből voltak, akik Budapesten tanultak — többnyire nem érte meg nekik, hiszen a Csehszlovák Köztársaságban egy idő után lehetetlenné vált a magyarországi diplomák nosztrifikáltatása —, de ez főként
