Irodalmi Szemle, 1999

1999/9-10 - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett (Veres János halálára)

KEGYELET

VERES JÁNOS emlékére

Koszorú helyett

A huszadik század utolsó évtizede nem volt kegyes a szlovákiai magyar irodalomhoz. Kulcsár Tibor, Mikola Anikó, Talamon Alfonz, Rácz Olivér, Simkó Tibor, Varga Erzsébet után újabb fájdalmas veszteség érte sorainkat. Hatvanki- lenc éves korában elhunyt Veres János költő, műfordító, egyike az „alapozó nemzedéknek” nevezett költői csoportosulás tagjainak. Olvasóink ifjabb nemzedékei keveset tudnak róla. Az elmúlt években alig hallatta szavát. Irodalmunk szervezeti összejövetelein nem vett részt. Az egy évtizedes szünet után megjelent kötete — Jéghegy, 1998 —, amely a válogatott verseinek kötetéből kihagyott verseket tartalmazza, talán majd felkelti a versolvasók ifjabb korosztályainak figyelmét költészete iránt. Emlékező soraink is elsősorban nekik szólnak.

„Veres János nyúlánk jegenye-ember. Mintha azért nőtt volna ilyen magasra, hogy közelebb legyen a csillagokhoz. Vágyai valóban megemelik, fölröpítik őt, de sorsa, élete konokul a földre húzza. A természet fura játéka lehet, hogy benne a világra naivan rácsodálkozó kisgyereket s a világot józanul szemlélő és mérlegelő, olykor el-elkomoruló bölcs aggastyánt egyesítette. Nemcsak emberként — költőként is ilyen: amikor a legmagasabbra szárnyalna, gyökerei visszafogják. A csehszlovákiai magyar költők közül őt nevezhetném a vidéki író prototípusának. Nem önnön elhatározásából lett azzá, így rendeltetett. Érzéseim szerint bárhol is élne a világban, mindenütt vidéki csehszlovákiai magyar író maradna. Mert másnak lenni képtelen, vállalva sorsszerű helyzetének megemelő pillanatait és kényszerű buktatóit is.” Tóth László jellemezte így két évtizeddel ezelőtt. Szavai jórészt ma is érvényesek, de árnyalásra szorulnak. Veres Jánosnál a „vidékiség” sohasem jelentett vidékiességet, köldöknéző provincializmust. Helyhezkötöttségét, a szülőföldhöz való konok ragaszkodását a kényszerítő körülmények mellett tudatos és igen erős lokálpatriotizmus motiválta. Ezt költészetének rövid felidézése is bizonyíthatja.

Őt is, mint kortársai legtöbbjét, az Új Szó avatta költővé. Itt jelent meg 1952 április 2-án Egykor és most címen első verse nyomtatásban. Ezzel csatlakozott az előtte járókhoz, a Dénes György, Gyurcsó István, Gály Olga, Bábi Tibor, Ozsvald Arpád alkotta alapozó nemzedékhez. Ezt követően több-kevesebb rendszerességgel publikálja verseit, az Új Szón kívül főként a Fáklya és az Alkotó Ifjúság juttatja nyomdafestékhez. A felnőttkor küszöbén, tizennyolc évesen érte meg a szlovákiai magyarság számára igazi felszabadulást ígérő