Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - TUDOMÁNY - Alabán Ferenc: Neoavantgárd törekvések a szlovákiai magyar lírában (tanulmány)
TUDOMÁNY jelennel és a költővel kapcsolatba. A múlt és a jelen időkoordinátái (mint idősíkok) a falusi környezet és a mostani lét térviszonyai felvillantják a költő pszichikai, fizikai és biológiai lehetőségeit, hogy segítségükkel szinte sajátos „tanulmányként” bontakozhassék ki a (tragikus) sorsgenezis. Ennek a folyamatnak a tökéletes megértését hivatott elősegíteni a Tépések után besorolt „Quo vadis Domine” (Tanulmány a Tépésekhez) című esszé és önolvasat, melynek jelentésíve egy mélyebb és általánosabb szinten tárja fel az említett lélekanalízist és az abból fakadó következtetéseket. Itt és most nincs módunkban értelmezni ennek belső összetevőit és viszonyrendszerét, csupán azt jegyezzük meg, hogy a szöveg olvasatát, megértését megnehezítik a Tépések elcsúszásai, darabjainak nehezen való összeilleszthetősége és a csak esetenként szerepet kapó írásjelek szabados használata. Mindez azonban — s ezt hangsúlyozzuk! — törvényszerűen feltételezi a szöveg (szavak) és a látvány összekapcsolódásából adódó jelentésvilágot, mely metafizikai szinten formálódik komplex egésszé. Juhász R. József azonkívül, hogy végletesen (forradalmian) érvényesíti az alkotói individualitás elvét, önmagán túlmutatva, alapvető létkérdéseket fogalmaz meg. Ebben a vonatkozásban Tőzsér Árpád lírájának fontos motívumaival is rokonságot mutat. Kötete a keresés, a kérdések, az öndefiniá- lás-próbák, a korrekciók és a velejáró ismétlődések könyvbe préselt lenyomatai. Egy — nagyon sok mindent magában foglaló — fejlődési szakasz dokumentációja. A ki vagyok (?) és az ismerd meg önmagad (!) folyamata egy „modern” és egyúttal „posztmodern” szituációban történik, paralell módon, s ez determinálja az alkotó alaphelyzetét. Az „elmebaj”-tól a „maszturbáj”-on, a „vaxövegek”-en át a „strici vagyok eszmét futtatok”-ig (hogy néhány címet említsek csak) sok akadályt kell leküzdenie az alkotónak, hogy eljusson a rezignációig: „nem mindegy az nektek hogy kitől félek én?” / és a feloldódás látszatáig: „megosztom veletek mindazokat a szavakat melyek belém szorultak”. Ez az emotív telítettség magában hordozza az identitászavarokat, a szólamokat, a paradoxonokat, a lázadásokat, az öndokumentációt, az egzisztencia-formákat és -módokat. Juhász — bár eleve nem úgy indít — gyorsan eljut addig, amikor „kimerülnek a nyelv bányái”. A szövegekben kiemelt szavak, betűk, beiktatott képek, miniatúrák, képzőművészeti alkotások keresik és találják meg helyüket. Idegen nyelvű szöveg, áthúzott, bekeretezett szavak, képpé zsúfolt betűk után vizuális költemények, elektrografikák, performance-képek és videofotók következnek (fekete-fehér és színes kivitelben) — zsúfolt egymásutánban. (Legalább két kötetre való anyag került ebbe a kiadványba — így szétfeszíteni látszik a keretet.) Az intermediális montázsokhoz és videofotókhoz vezető út a „valami bűzlik/az ABC-ben” ráérzésének és felismerésének következménye, s „a szerző megelégeli/viszonyát a papírral és kilép/a térbe...”. így a keresés és a teremtés kerülnek egymáshoz közel, válnak szinte azonossá ebben a kötetben, mint a dimenziók érvényesülésének korlátozott formájában. Ezt Juhász érzi a leginkább, döbbenetét indulatosan kiáltja ki: „Guttenberg dögölj meg!” Bármennyire is megelégeli a papír dimenzióját, a szavak, a töredezett szöveg a kötetben — kihagyásokkal ugyan — de végig megmarad költészeti tényező
