Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM vendég szemébe nézni. Megpróbálta felidézni a foszladozó történetet. Rémlett valami: apját harminchétben egy konstancai matrózzal együtt kapták el, az összekötő hibájából, aki részeg volt, nem figyelt, nem vette észre, hogy követik, és rájuk vezette a nyomozókat. Látta a használaton kívül helyezett garázs omladozó falát. Látta, amint az udvaron végiglopakodnak a titkosrendőrök, pisztollyal a kezükben, és talányos árnyékuk az omladozó falra vetül. Apja és a matróz a romos épületben ülnek a puszta földön, hátukat a falnak vetve, és elmerülten beszélgetnek. Aztán a matróz rosszat sejt és felugrik. Mégis létezik megérzés? A véletlennek lehet szerepe? „Van pisztolya?” — súgja rekedten atyjának. — „Nincs! — mondja apja. — Honnan lenne? És minek?” — Nézi a matróz elsötétülő arcát, és hirtelen mindent megért. — Akkor fogja! — dob oda egy pisztolyt a matróz, és végigveti magát a földön. — Kússzon a hátsó kijárathoz, hogy ne tudjanak hátba támadni!...” — suttogja még, és az ajtóban megjelenik az első nyomozó. Pisztolyát úgy tartja maga előtt, mint egy varázsvesszőt, másik kezében zseblámpa. A kis sárga kör ide-oda vándorol a helyiségben. Egy pillanatra kiemelkednek a sötétségből a roncsok, kerekek, motorházak, aztán a fal talányos hieroglifáin, a repedések titkosírása közt vándorol a fénykör. A matróz hosszan céloz, lő és a nyomozó összeesik. A világító zseblámpa elgurul. Csak azután fogják el őket, amiután elfogy a töltényük Hét nyomozót nyírnak ki, négyet sebesítenek meg, sorsuk ezzel el is dől. Az ítélet nem kétséges, noha nincs is ítélet. Szökés közben lövik le őket a börtönőrök — szól a lakonikusan rövid, tömör értesítés, a feledés kútjába hulló atyja sírverse... — Erre nem válaszolhatok — mondja a vendég, és újra feszült az arca, mintha egy maszkot húztak volna rá. „Olyan, mint egy szobor, a mozgalom ismerős-ismeretlen katonája” — fintorog Cselényi, s azon töpreng, mire nem akarhat válaszolni az összekötő. Mert világos, ez a fickó okozta atyja és a matróz halálát. Igen, csakis ő lehet! Azután magában csak így nevezi: az „összekötő”! — Hogyan mernek kinevezni, ha nem bíznak bennem? — Más helyre kerül. Kis elvtárs különben jó elvtárs... Tudjuk. Csak most megtévedt. Ezt is tudjuk. Egy pillanatra a suttogó propaganda hatása alá került. De semmi baj. Kiheverjük. Kiheveri. Most más munkakörbe kerül, más feladatokkal bízzuk meg, a szocialista építőmunka más frontján lesz rá szükség! Az idegen köhög, s mintha ő lenne a házigazda, váratlanul nyúl az üveg felé, és harmadszor is telitölti a poharakat. — Igya meg — adja a zavart Cselényi kezébe a poharat. — Jót fog tenni! És viselkedjen férfiasan, Ferenc! Gondoljon az édesatyjára, aki hősként élt és hősként is halt meg. Legyen példaképe ő, aki látnoki módon sejtette meg a kommunista jövendőt, és nem félt érte áldozni legdrágább kincsét, az életétL „Igen!” — gondolja ő a pálinkától s az álmosságtól kábán. Nagyapja csak az elválásuk előtti estén egészíti ki a történetet. Fát hoznak a téli erdőből, bakancsuk alatt csikorog a hó, amint a lovak előtt ballagnak a holdsütötte lapályon. Amúgy is sűrűsödött körülötte a gyanakvás. „A spanyolosokat nagyon nem szerették! — magyarázta az öreg. — Mondhattam én mindig Ferkónak, fiam, fiam, hagyd a begőzölt hispán hidalgókat, a ribanc szenyoritá-
