Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM határozott programját, sokszor, már ha utazgatott, úticélját is, nem fontos. Csak hab a tortán. A lényeg az, hogy vasöklével bármikor lesújthat a párt. És ennyi elég. — Kíváncsiak voltunk magára — ismétli meg a vendég, de most nem mosolyog. Szúrósan nézi Cselényit. — Arra, hogy milyen lehet, hogy is mondjam, közelről? — Hogyhogy? — kérdezte ő és újra megborzongott. Fulladozva nyúlt a pálinkás üveg felé, és töltött a poharakba. Most egyetlen csepp sem jutott az asztalterítőre, ahol lassan már kezdett felszáradni az olasz csizmára hasonlító folt. Nem lesz miben kereket oldani... — Vegyen fel valamit, Cselényi elvtárs! Elég hideg van — szólt rá váratlanul az idegen, és karjára tette a kezét. Olyan volt az érintése, mint egy hüllőnek — Miért voltak kíváncsiak rám? — Cselényi magára vette zakóját. — Miért kellett hajnalban jönnie? Kinek feltűnő az, ha engem meglátogatnak normális időpontban?! Hát nem a mi országunkban élünk?! Az idegen felemelte a kezét, mintha csitítani akarta volna, és újra kacsintott, gyér szempillája megrebbent, de visszanyelte mondandóját, s kedvetlenül forgatta tömpe, laposra vert, megnyomorított ujjai között a pálinkás poharat. Sokáig hallgattak. A szomszéd szobából áthallatszott, és a megpattanó ajtón keresztül jól kivehető volt Barbara nyugodt lélegzése. Visszaaludt, gondolta Cselényi, bár a nyitott ajtó nyugtalanította kissé, pontosan emlékezett rá, hogy becsukta. Ezek szerint nyugtalankodott, hallgatózott. „Szegény Barbara!” — Nehéz időket élünk — sóhajtott a vendég, és maga elé meredt, lehorgasztotta fejét, mintha keresne valamit a földön. — Nagyon nehéz időket élünk, Cselényi elvtárs. Senkiben sem lehet megbízni. Lám, ez a Kis elvtárs is.„ Ki hitte volna el róla? — Felemelte a fejét, s szorgos kezét, mintha véletlenül ráejtette Cselényi kezére. — Maga a legalkalmasabb erre a feladatra — mondta tagoltan és keményen. — Érti!... Jelenleg maga a legalkalmasabb ember ebben az istenverte tartományban, ahol a lakosság egyik fele horthysta irredenta, a másik fele meg az amerikaiakat várja, de az amcsik egyelőre csak kolorádóbo- garakkal ajándékoznak meg bennünket. — Magas fejhangon vihogott, s elszántan itta ki poharából a pálinkát. Arca kipirult, és vonásai is kezdtek fellazulni. — Nem értem — szólalt meg Cselényi, segélykérőén pillantva ide-oda; de a törpék a falvédőről most nem néztek vissza ri — Egyáltalán nem értem, miről beszél, elvtárs... — Tökéletesen megbízunk magában — magyarázta a vendég. Már ébredezett a város. Egyszerre néztek a kakukkos órára. Még otthonról, a falusi házból hozták magukkal, nagyon tetszett Barbarának is. Cselényi pedig annyira megszokta, hogy amikor nagy ritkán rápillantott, úgy érezte, otthon van Felsőtáborban, s az udvarról mindjárt bejön a nagyapja, hogy elmesélje legújabb kalandjait, erdőlés közben sok mindent hallott, sok mindent látott, sok minden történt vele. „Tetszik nekem a szenvelgő hangja” — mondta egyszer „beszédes kedvében” Barbara. Cselényi elmosolyodott. „Nem is tudtam, hogy szenvelgő!” — mondta. „Te semmit se tudsz” — fintorodott el Barbara és
