Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Bogdán László: Barbara (töredékek vígeposzból)
KORTÁRS MAGYAR IRODALOM ajándékát; kis tépelődés után becsukta a szobaajtót is, kirekesztve Barbarát mindabból, ami az idegen belépésével kezdetét vette, — Miért ijedt meg, Cselényi elvtárs? — kérdezte a látogató, és elnézően mosolygott, majd talányosán ezeket mondta: — Ha nem lehetne párt, hogyan lehetnénk agitátorok — és elhúzta a száját megint, foghíjas arca baljósan torzult el. — Egyáltalán nem ijedtem meg — válaszolta ő, összezárva a száját, majd rágyújtott egy cigarettára s előzékenyen a vendég elé tolva a csomagot, lehuppant a kicsi székre. így fejük körülbelül egy vonalban volt, érezte a vendég kellemetlen leheletét, hagymát zabálhatott, gondolta még fáradtan és ásított. — Plugár — csettintett elismerően a vendég, és kihúzott a csomagból egy gyűrött cigarettát. Ő abban a percben rájött, azt hitte, ki akarja „próbálni”, megveti-e a nép egyszerű fiainak kedvenc cigarettáját és elmosolyodott. A gyomorremegése is kezdett szűnni. — Minek köszönhetem a látogatást ebben a szokatlan órában? — kérdezte és a szekrényhez lépve előszedett egy bontatlan üveg szilvapálinkát, fél szemmel hatalmas, meghajlott árnyékát figyelve a falon. „Legutolsó esetben zsákot is hordhatnék” — gondolta még, amíg a poharakat kereste. — Szokatlan óra? — ütődött meg a vendég. — De hát Sztálin elvtárs ilyenkor is dolgozik, Cselényi elvtárs, és ha ő nem fárad el, hogyan jöhetnénk ahhoz mi, az eszme egyszerű, botcsinálta katonái, hogy elfáradjunk, nem igaz?! — Kér pálinkát? — szólt közbe ő szúrósan, s a férfi kissé sértetten hallgatott el. — Megkóstoljuk? — vigyorodott el megint. A foghíjak most már kifejezetten zavarták. Elfordult. Később mesélte el, amikor valamennyire „összemelegedtek”, hogy még a Szigurancán verték ki, negyvenháromban s még nem volt ideje elmenni a fogorvoshoz. Tudja, mindig közbejön valami! Hogy egy kihallgatáson, ahol fontos embereket, az osztály ellenségeit kell kihallgatni, ő ne lehessen ott, az elképzelhetetlen. Azután a terepezés, a gyűlések, a felvonulások! Nem, egyszerűen nincsen ideje. Még nincs... Cselényi, aki gyerekkora óta irtózik a fogatlan emberektől, kedvetlenül fordul el, s fél szemmel vendégét figyelve, reszkető kézzel tölt a csorba poharakba. Egy kevés pálinka ki is loccsan a fehér abroszra, és az erős, átható szag betölti a konyhát. Azt persze, hogy az a szigurancás tiszt, aki a fogait kiverte, momentán a szekuritáté ezredese, csak később, kerülő úton tudja meg, s azt is, hogy vendége kiáll volt fogdmegjéért, olyan embernek nevezi, akire bátran építhet a néphatalom, rá lehet bízni az alja munkát, az osztályellenség megrendszabá- lyozását és átnevelését. Nem, mindezt még nem tudja akkor, nem tud szinte semmit... — Mitől ijedt meg? — kérdezi újra a vendég, és nézi a terjengő foltot a fehér abroszon. Egyre jobban hasonlít az olasz csizmára. Majd felhúzzuk, végszükség esetén, gondolja kesernyésen Cselényi, és kereket oldunk. — Semmitől — mondja. — A munkámat elvégzem, már amennyire erőmből, időmből, felkészültségemből telik. Huncut ember az, aki többet akar annál, mint amennyit el bír végezni. Nincsen okom a félelemre.
