Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Kövesdi Károly: Egy történet története...
Monoszlóy Dezső köszöntése mai, s remélhetően az előrajzó fiatalokat is, hogy Monoszlóy Dezső műve nem igazán mérhető a mi belterjes mércénkkel. Nem szívesen huzigálok elő neveket, hiszen az összehasonlítgatás méltatlan dolog, de nem tudom elhallgatni, hogy Monoszlóy prózáját olvasva helyenként Danilo Kis, időnként Faludy, olykor Kafka, esetenként Marinkovič vagy akár a Komáromban élő, immár a középnemzedék kategóriájába gyömöszölhető Fülöp Antal egy-egy világkép-darabja úszik be az olvasólámpa fénykörébe. Ami ugyan nem vigasz egyikük számára sem, de arról árulkodik némiképp, hogy az irodalom nem helyi folklór, hanem a gondolkodás és a világról alkotott képünk puzzle-játéka, amelynek darabjait bárhol egymásba tolhatjuk, hogy összeálljon a világ, amely igazabb, mint a valódi. Versei kapcsán Kosztolányi, Babits, Weöres Sándor szellemi rokonságát szokás említeni, ami évtizedekig a megbélyegzés gyanús báját hordozta mifelénk. Éppen ezért, ebben a világképben hiába próbálom keresgélni a tükröt, amely elénk tartaná Monoszlóy Dezső arcát, arcait, mindig rá kell döbbennem, mekkora az adósságunk vele szemben. Kiegyenlíthető akkor lesz, ha végre megszületik egy monográfia, vagy valaki felvállalja az életműkiadást, ha megnyílnak a lexikonok, ha a sokat emlegetett rádiójátékokból legalább néhányat magyarul is meghallhatunk, ha megnyitjuk a szívünket az idős Mester előtt. S ehhez nem kell feltétlenül megtanulnunk a szodomai és a mindenütt élő elefántok beszédét. Sőt ideje lenne elfeledni őket. Isten éltesse Monoszlóy Dezsőt, hogy a legendás hasonlattal éljek: fehérek közt egy európait. Kövesdi Károly (Elhangzott a Szlovákiai Magyar írók Társasága által rendezett ünnepségen, 1999. január 19-én.)
