Irodalmi Szemle, 1999
1999/7-8 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban 3. (esszénovella)
Joyce-szal Ontario tartományban 3. mely az élet dolgait, múlt és jelen realitását testesíti meg. Másrészt viszont a fogalmak világával és a nyelv lehetőségeivel kísérletezik. Emlékezete és intuációs készsége a nyelvi valóság gazdagságától megrészegedve, ujjongva mélyed el a nyelv univerzumában, hogy megélje és átérezze azt a hangoktól a fogalmakig, a szógyöktől a mondatokig, a kijelentéstől a hangulatfestésen át a bölcseletig. Mondhatnánk: kicsi Tomi elemi gőgicsélésétől a bölcs vének gondolati tökélyéig! Szövegében elmélyülni, úszni a nyelv néha sodró, máskor lassú méltósággal hömpölygő árjával valamilyen módon a gondolkodás teljességére utal oly módon, ahogy néha a végtelenre gondolunk! Nem fejtettem meg az Ulyssest, nem is akartam. A nyitott művek, divatos fogalom manapság!, kielégítetlenül hagyják az ember bizonyosságérzetét. Bizonyosságot hát kevésbé adott, íróként azonban sokat tanultam. Nem gondolkodásmódot, sem stílust, hanem olyan felismerést, hogy az írói világlátás képes birtokolni a végtelent! S hogy milyen (közép-európai?) ember hát Leopold Bloom? Joyce valóban közönyös, mondhatnánk érzéketlen iránta? Úgy tűnik fel, ám talán mégsem egészen. A Pénelope című, utolsó fejezetből. Molly asszony szinte végtelennek tűnő belső monológjából, amelyben áttekinti a saját és Bloommal való életét, megérezzük, hogy az író együtt érez Bloommal, (mely tükör lehetne hűbb egy férfiról, mint a feleségé, aki valaha szerette, majd megszokta, s mára talán már alighanem szánja őt?), s a maga módján kedveli is. Az író rendszerint kettős tudatú lény! Amennyiben Stephen Dedalus Joyce alteregója lenne, Bloom a másik énje lehetne! A végtelen hát megkísértett s tovább kísért. Az új tízezer méternyi magasságban is éjszaka, pihenés ideje, alvásra alkalom, az óriásgépben kevés beszéddel, nyugalomban múlik az idő. Mintha nem mi mozognánk, hanem a föld fordulna el alattunk. (Némi igazság — érzéki csalódás kíséretében!) De az agy nem áll le, munkája szorgos, dolgos perpetuum mobile a szívvel együtt, míg az ember él! Csupán lelassul a gondolatok mozgása, mondhatnánk, pislákol az értelem. A gépen kívül mínusz hatvan fok, komor idő. Mi lehetne a végtelenség érzetének ikerpárja, mint a halál gondolata? Elég rágondolni, bármikor megkísért. Ahogy a pilótafülke felé nézek a félhomályban, amikor az üléssorok feletti lámpákat leoltják, arra gondolok, hogy az utasok nagy része éppen aludni próbál, s akkor képzeletemben megjelenik a lehetőség, ahogy a zárt térség ismeretlen okokból váratlanul kettészakad, szétesik és felrobban. Szerencsére csak eddig jut el a képzelet. A következő pillanatba — mi történik azután? — már képtelen behatolni. Talán körültapogatható a halál pillanata, közvetlen határáig mintegy eljutunk, aztán képzeletünk csődöt mond, érzésünk vaknak és tehetetlennek bizonyul. Kozmikusán sötét és üres a világ, hajnaltájt Dublin felett repülve hiába tekintek ki az ablakon, nem látok fényeket. Ám annál inkább s bármikor látok magam előtt egy kapkodva gőgicsélő, mosolygó kicsi embert, ahogy az első beszédhangoknak örül, és egy másik emberkét, a Misty Streeten áll rohanó szélben, nyitott tenyérszerű sárga juharlevelet tart a kezében magasra, majd elengedi s azt mondja közben: elfújta a szél! Prágában a ruzynéi repülőtéren fél hatkor landolunk.
