Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Szalay Adrianna: Egy műalkotás megelevenedése, Michelangelo: Pieta
Szalay Adrianna kaptak. A ködszerű valóság egyre eltűnt, s valahol elhalt a szobor belsejében. A fák levelei lassan, peregve táncoltak egymás felé, s mikor egybeértek, szimmetrikus körök alakjában hullámozva egyre gyorsabban teret öltöttek, egy emberi test alakjának terét. Mi egyre inkább távolodtunk ezektől a fáktól mélységet érezve lelkűnkben. Egy hideg kar görcsösen rákapaszkodott a nyakamra, majd egy kicsit megszédülve, frissen ráébredve a valóságra újból a gyertyák előtt ültünk. Még éreztem a nyakamon a hideg kar érintését mielőtt emberien szétnézhettem újra. A meleg ismét láthatatlanul közénk telepedett. A szobor új alakot öltött. Vibrált körötte a levegő, s mi éreztük, hogy él, noha az alakok láthatatlanok maradtak, mi mégis valami csoda folytán láttuk és éreztük őket. A csend megállt. Egyszerre kezdtük el mondani imánkat: „Te mondtad, hogy amit könyörgésünkben kérünk, meg is kapjuk, ha hiszünk. Mi valóban megfáradtunk, nyugtass meg minket! Kérünk Téged!” Iszonyúan féltem, de leginkább önmagámtól. Cardinale azt mondta egyszer, hogy ha az Isten az összes bűnöst megbüntetné, egy ember sem maradna a földön. Hát ezért. Az adott helyzetben azonban nem volt időm gondolkodni, mert a két alak megmozdult. Jézus magasztosan kibontakozott az ölelésből, felállt. A többit nehéz lenne meghatározni, mert sem nem állt, sem nem ült, s még csak a levegőben sem volt. Mozgást többé nem éreztünk, csak egy érzést, hogy velünk van, és talán csak a tudatosodás folyamata miatt láttunk árnyat vagy árnyakat. Mária csupán egy kis mozdulatot tett, annyit, hogy fia nyugodtan kibontakozhasson öléből. Többé nem mozdult. Az árnyak, a levegő, s együtt az egész légkör rejtélyes módon szavakká alakult elménkben, és az érdekes az volt, hogy mi mégis azt hittük, hogy Isten fiával beszélgetünk. Ezek a szavak előrepergették életünket, a kezdetektől a jelenig. Már nem éreztem félelmet, s ma már biztos vagyok benne, hogy éppen ezért kezdtem hallani a hangot. Seth önkívületi állapotba került, és szinte ordította, hogy mondja meg, ki vagy mi ő. Az én véleményem is hasonló volt, hogy ez a valami, habár így nem helyes beszélni róla, nem lehet lélek, mely testet öltött. Az egész értelmetlen volt számomra. „Vagyok, mert testet öltöttem a szentlélek erejéből” — szólt. Sheila azt kérdezte tőle, hogyha valóban Isten fia, miért nem szabadította meg magát, s miért nem szállt le a keresztről. „Mert Isten fia vagyok” — válaszolta. Érthetetlenül, s a tudattalanság romjai alól bámultunk rá. Úgy éreztük, ekkor egy keresztet nyújt át nekünk, s azt mondta, hogy ebben benne van az élet értelme, és hogy fejtsük meg, ha tudjuk. Majd egy történetet mesélt el egy fiúról, aki sietett haza, mert apja haldoklott. Ekkor szólaltam meg először, illetve kérdeztem, hogy honnan. Válaszképp a levegő vibrálni kezdett, s olyasmit éreztünk, mintha megálljt intene, hogy hallgassunk. Azt mondta, hogy ez a fiú önmaga közönyébe zárkózott be olyannyira, hogy nem vett észre semmit. Ez a semmi viszont maga az apa volt, az az erő, mely olykor büntetéseket mért rá és jutalmazta. A fiú apja ajándékait elfogadta, bocsánatát azonban nem őrizte meg. Csupán büntetéseit tartotta számon, s így idegen
