Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Mács József: Öröködbe, Uram... (regényrészlet)
Öröködbe, Uram... ját, és megtrágyázta a szorgalomkertet. Azt hittük, a tanító urat megüti a guta. Szemét elborította a vér, és úgy üvöltött, hogy a végén be is rekedt. (...) A legfőbb iskolán kívüli foglalkozásunk persze a leventézés volt. Szorgalmasan utánoztuk a nagyobb fiúk gyakorlatait. Nem is Szalvendy nagyságos úr rétjén, hanem a Klein Adolfén, amely a Bornemisza-kastély és az egész évben szalmakazlas kertek alja között volt. Itt tüsténkedtünk a jelvényes leventesapkánkban. A vállszíjas fapuskát bottal helyettesítettük, nekünk úgy is jó volt. A Klein-rétet azért szerettük, mert ha a leventézést meguntuk, és a Bor- nemisza-kastély udvarán fedeztetés volt, lehasaltunk a fűre, és tátott szájjal néztük, mit csinál a csődör a kancával. A látvány még nem juttatta eszünkbe, hogy történhet hasonló apánk és anyánk kötött is, mert még hittünk a mesében, hogy a gyermeket a gólya hozza. Bár én egészen véletlenül részese lehettem a látványnak, a nyár kellős közepén, kánikulában, amikor az emberek annyira ellustulnak, hogy még a boltba sincs kedvük elmenni. Apám bizonyára ezt az alkalmat használta ki, beédesgette anyámat a nagyobb szobánkba, nyitva hagyva minden ajtót, hallják, ha bejönne valaki a boltba. Nem jött senki, én bódorogtam haza a fürdőzésből derékig csupaszon, mezítláb, klott- nadrágban, és furcsálltam, hogy a szüleim nincsenek sehol. Mi történt velük, hová tűntek? Mielőtt körülnéztem volna a pincében és a raktárban, besurrantam a kisebb szobánkba, s ahogy fordultam a nagyobb helyiség világa felé, földbe gyökerezett a lábam, mert anyámat olyan helyzetben pillantottam meg, amilyenben még soha. Elterülve feküdt a díványon, felhúzott és széttárt combokkal, derékig csupasz hassal, s a kövér combjai között ott térdepelt apám, a maga erőszakos, gimnáziumot erőltető pózában, térdig letolt nadrágban. Megdermedtem, mintha sóbálvánnyá változtam volna. Ez az állapot azonban csak a pillanat töredékéig tartott, s már fordultam is vissza, igaz, kábultan, mintha főbe kólintottak volna, s még a konyhánkig sem értem, már ott volt anyám a sarkamban, megérezte, hogy járt a közelükben valaki. Meglepődve kérdezte tőlem: — Te itthon vagy? — Itthon — mondtam egészen lelombozódva, és eltűntem a szeme elől. Én szégyelltem magam azért, amit ők csináltak. Céltalanul kóvályogtam az Ungárn-kertben, megpróbáltam megemészteni a látottakat. Nem ment köny- nyen, mert anyámra most már úgy is kellett néznem, mint nőre, akivel az tehető, amit apám tett vele. Rossz volt a kedvem, fájdalom hasogatott a lelkemben. Féltékeny lettem, féltettem anyámat attól, amit mások is megtehettek vele. Aztán eszembe villant az is, hogy a nővéremmel is megtörténhet, ami anyámmal, jó lesz résen lenni! Ami eddig nem fordult elő, többször rájuk nyitottam az ajtót a vizslatás szándékával. Körülnéztem a boltban, és kimentem, úgy viselkedtem, mint a bűnügyi filmek főfelügyelője, akinek szent kötelessége az anyját és a nővérét a tolakodó férfiaktól megvédeni. Erről az őrző-védő feladatomról ők persze semmit sem tudtak, fogalmuk sem volt ar
