Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Simkó Tibor: A humorista halála (elbeszélés)
Simkó Tibor dékul rókánénak. így aztán másnap ebédkor a rókaférj a maga kotyvasztotta konzervtől bolondult meg. Amikor elkészült, a humorista lassú egymásutánban háromszor fölolvasta magának a mesét, majd szó nélkül összetépte, és belegyömöszölte az üres konzervdobozba. A gyermekrovat nem foglalkozhat szerelmi kalandokkal. Bekapcsolta kis rádióját, és új ihletre várva tovább áztatta lábán a bütyköket. A víz közben egészen kihűlt, a humorista szabályosan fázott az ágy szélén a lenge hálóingben, meg kéne törülköznie. De amíg nem jött az ihlet, még mindig melegítette a remény odabent, hogy hátha... És akkor a rádióból valami mondatfoszlány csapta meg a fülét, valami név vagy hasonló. A humorista most olyan izgalmat érzett, mint még tán soha. Remegés futott át a testén, mindkét lábát kikapta a vízből, a kezéből kiesett a papír és a toll, ujjait széttárta, úgy ült az ágy szélén, félig a levegőben, a lavór fölött, vagy háromnegyed percig. Aztán törülni kezdte a lábát. Még volt rá érkezése, hogy a fekete foltot kimossa a körme alól, pedig agyában micsoda gondolatok kergetőztek immár! Magára kapta a nadrágot, kiöntötte a lavórból a vizet, aztán leült, és írt, és írt. Tele volt témával. „A patakban két gyermek fürdött: egy fiú, meg egy leány.” — így kezdődött a regény, de ebből csak két oldalt írt le, éppen csak az indítást, mivel félt, hogy közben a többi kimegy a fejéből. Majd a vers első szakaszát vetette papírra: Útra kelünk. Megyünk a dőzsbe, trágyaszagba, örök idősbe, száz karvalyorrú kapcabetyár. Az operából csupán a leitmotívumot írta le („papapapia, papapapia, papa- pia-piapia-pia-pipapá...”), s a lelke már új témák fölött száguldott, az agya ontotta a gondolatokat, s a keze csak írt, csak írt Éjféltájt eszébe jutott a találka, amit ma estére beszélt meg Annával. Vajon eljött-e Anna? Ha igen, hogyan fogja magát előtte kimenteni? S ha nem jött el, vajon bevallja-e. Milyen jó lett volna meglesni. Becstelenség lett volna! így jobb. Egyáltalán: ez az ideális kapcsolat egy író és egy nő közt. Ő nem látja Anna esetleges hűtlenségét, Anna nem látja az ő bütykeit, a kiábrándulás veszélye tehát ki van zárva. Anna testi jelenléte nem zavarja, nyugodtan írhat. Anna a lelkében él, a múzsája, nem a szeretője. Hajnal felé kissé elálmosodott, akkor elolvasta a drámatervezetet, a krokit, a novellát, a verset és a regényindítást, mindent, amit tegnap dél óta leírt. Már a drámaterv olvasása közben rosszullét fogta el (egy köztársasági elnök fiáról szólt, aki apja korai halálán tűnődve gyanúba keverte az anyját, mert az nem sokkal férje halála után feleségül ment az új elnökhöz, aki egyébként a sógora volt stb.), s a további műfajoknál még inkább erősbödött az az érzése, hogy mindezt már olvasta valahol. Aztán a nap első sugarai elűzték szeméből az álmot, ismét a Nobel-díjra gondolt, arra, hogy nagy író lesz, olyan, aki az élettel tart szoros kapcsolatot.
