Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Mács József: Öröködbe, Uram... (regényrészlet)
Mács József tolongás, hogy a szüleim nem győzték lenyelni a mérgüket. Ha bekukkantottam hozzájuk, rossz volt ránéznem a paprikajancsis arcukra. Nem is nagyon mutatkoztam előttük, mert ha csak egy kicsit is meghasítottam az ajtót, már mondták is egymást megelőzve: — Fiacskám, menj szépen tanulni! Ezen aztán annyit keseregtem, hogy néhány falat lenyelése után az Un- gárn-kertben álltam meg, amelyet az Újházi-had apró házai, a Klein Adolf csűrje, a szövetkezet raktára és a Faragó Menyhért istállója vettek körül. Odanyargaltam, mint a karámból kiszabadult csikó, ott kergetőztem a szívos-szögi gyermekekkel. Az iskolában csupán azért volt jó, mert nem láttam, mi történik a boltban, nem hallottam a türelmetlen vásárlók szitkozódását, és a szüleim megkeseredett ábrázata sem ütött szíven. A padban csendben kellett ülnöm, hátra tett kézzel, s ha valaki csendháborítást követett el, annak kormos volt a megérdemelt büntetése. Míg szüleim a karácsony előtti csúcsforgalomtól szenvedtek, addig én folyton arra gondoltam, milyen ajándékot találok majd a szépen felöltöztetett karácsonyfánk alatt, és mennyi lesz a szünet, és az új esztendő hányadik napján kezdődik a tanítás? S a tanító úr öltönyein is illő volt elgondolkoznom, mindig más ruhában lépett az osztályba, feltűnően elegánsan, mintha az utolsó osztályba járó nagyobb lányoknak akart volna tetszeni. Csinos fiatalember volt, ápolt arccal, oldalra fésült hajjal, apró bajusszal, fehér inggel, sötét lajbival, zakóval és kamásnis cipővel. Nem tudtam rájönni, miért tartózkodtak tőle az eladó lányok? Azért talán, mert a felesége elhagyta, s az okát is világgá kürtölte? — Nem akarok kalitkában élni! Ha elmegy Szombatba, rám zárja az ajtót, nehogy bejöjjön hozzám valaki. Féltékeny, szegény, vagy bolond! Az igaz, hogy tanító úr bennünket is sokszor magunkra hagyott. Különösen a szent karácsony előtti napokban. Volt egy kis Jawa motorkerékpárja, azt repegtette Rimaszombatig és vissza. Minket azonban nem zárt be, de haza sem eresztett, Márk Pista osztálytársam felügyeletére bízott, az ő figyelő szeme előtt olvastunk vagy írtunk, és jaj volt annak, akit bepanaszolt a tanító úrnak. Sírva szenvedte meg a nádpálcáját! Márk Pista jó tanuló volt, de én sem voltam rosszabb nála. Azzal érdemelte ki a nagyobb bizalmat, hogy vadászó tanítónk összehaverkodott a szintén vadász nagybátyjával, kétcsövű puskával a vállukon együtt járták a határt. A tanító úr a papon, a főjegyzőn és a csen- dőrőrsparancsnokon kívül csak Márk Lajos cimborájával tegeződött, s a disznótoros vacsoráiknak is fő vendége volt. Mindenki mással szemben távolságot tartott. Udvarolni senkinek sem udvarolt, pedig elváltán is beköthette volna akármelyik nagygazdalány fejét, talán hazaszökött felesége tette óvatosan tartózkodóvá, bár házasságának a kudarcáért nem őt sajnálták, hanem a feleségét. Úgy látszott, nem akart több lánymadarat a kalitkájába zárni, inkább szolgálót hozott az iskolába, egy rendkívül csinos barna nőt, akinek alázatosabb volt az arca a Szűz Máriáénál, a melle sem türemkedett ki a blúzából, nem
