Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Aich Péter

megsimogatja a feje búbját. Mert ha a fiúk próbálkoztak hozzányúlni, utálatosnak tartotta és leesett benne a vasfüggöny. Rómeó úr említette egyszer, hogy két ember eggyéválása a legszebb dolog a világon, föltéve persze, ha

— hogyan is volt? Igen, föltéve ha valóban igazi, mély szerelemből fakad. De hát ezt hogyan ismerjük föl, aggódott Júlia.

Amikor Rómeó úrnak születésnapja volt — ennek megállapítására egész női virtusát kellett bevetnie —, Júlia három szál rózsával állított be.

— Azt mondta egyszer, három fontos dolog van. Ezt most elhoztam. Ez a sárga rózsa a hit, a rózsaszínű a remény és a vörös a szeretet. Minden jót kívánok.

Rómeó úr egészen meghatódott. Hálásan simogatta meg Júlia arcát, az pedig hirtelen bátorságot merítve átölelte és szájon csókolta.

Júlia úgy érezte, Rómeó úr kezében a rózsák megremegtek a szorítástól.

— Nem szabad — mondta, miután kibontakozott Júlia karjaiból, de hiába mondta, a lány tudta, hogy Rómeó úr szíve is nagyot dobbant. Érezte testével, amikor melléhez simult, a nagy zakatolást.

— Miért nem — kérdezte Júlia zavarában.

Rómeó úrnak volt némi bizonytalan sejtése, s ez, miután beigazolódni látszott, eléggé összekuszálta gondolatait.

— Mert nem lehet — ismételte néhányszor. Öreg ő már ehhez. Vagy a lány túl fiatal? Nem élhet vissza tapasztalatlanságával, naiv ragaszkodásával. Túl értékes ez a nagy gyermek ahhoz, hogy futó kalandot csináljon belőle. Kár volna elrontani ezt a barátságot. Igaz, Rómeó úr fejében is megfordult a gondolat, hiszen férfi volt, de inkább csak ötletszerűen, s gyorsan elhessegette. Egyszer még álmodott is róla: Júlia átölelte és úgy viselkedett, mint egy érett nő. Az egészet aztán persze épületes marhaságnak minősítette, hiszen, úgymond, gyerek még, ráadásul nyilvánvaló kezdő és egyáltalán. Arra gyanakodott, sejtései túlzásra ragadtatják rakoncátlan álmait. Ezért eléggé bonyolult volt a helyzet, amikor szembesülni kényszerült azzal, amit megengedhetetlennek tartott. Az igazat megvallva eléggé nehézkesen érvelt és egyáltalán nem volt meggyőző, talán mert olyan görcsösen igyekezett. És Júlia csak nézett rá tágra nyílt szemmel, Rómeó úr pedig egyre inkább úgy érezte magát, mint egy rossz tanuló a tanító néni előtt, aki a feleletet várja, pedig ő egyáltalán nem készült. S miközben ez és még sok más, minden összefüggésével együtt végigcikázott a fejében, igyekezett megőrizni önuralmát.

Júlia látszólag beérte ezzel, mert a kérdés eltűnt a tekintetéből. Rómeó úr nem is sejtette, mennyi erőfeszítésébe került ez Júliának. Minden idegszála azon volt, hogy kedves és természetes arcot vágjon, de ne kérdezzen a szemével. Tulajdonképpen mindketten úgy tettek, mintha mi sem történt volna. De ezután már úgy volt, hogy üdvözlésképpen mindig arcon csókolták egymást. Olyan jó baráti — rokoni jelentéktelen puszi volt, amit Rómeó úr el tudott fogadni, s Júliának mégis megmaradt az illúziója. Úgy intézte, hogy bár