Irodalmi Szemle, 1999

1999/3-4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „Az egész mindig több, mint a részei” (beszélgetés Fülöp Antallal)

Arcok és művek

„Az egész mindig több, mint a részei”

Beszélgetés Fülöp Antallal

„1943- december 13-án születtem Budapesten. Ez még rendben is volna, de pénteken, éppen Luca napján, ráadásul a Szent Rókus Kórházban, ami így — együtt — már több, mint aggasztó »ómen*. Szent Rókust — egyéb posztjai mellett — a szegények őrző-védő szentjévé rendelte a Mindenható, a Luca széke meg gyanúsan sokáig készül (majdnem hosszabb ideig, mint az írásaim), s egy székkel kapcsolatban mégsem hozható fel alibiként, hogy „lassan érő intelligens fajta...”— írja Törékeny bemutatkozás című írásában a Komáromi Atelier legelső számában. Mi az oka annak, hogy ilyen lassan készülnek könyvei, hiszen eddig egy novelláskötet és egy (igaz, Ma- dách-díjas, és már két kiadást megért) regény látott önállóan napvilágot, és néhány antológiaközlés. Sokáig érdeklődik a téma vagy többszöri átdolgozás, csiszolgatás után adja ki a kezéből írásait?

— Nem annyira lassúságról van szó, hanem arról, hogy mindig is sokféle dologgal foglalkoztam, és az, amit éppen csináltam, teljes intenzitással, egész emberként vett igénybe. Megpróbáltam például kísérletképpen kitapasztalni, hogy mi is az a maratoni futás, voltam első osztályú súlyemelő, foglalkoztam zenével, de belekóstoltam a képzőművészetbe is. Általában olyankor nem írtam, amikor úgy éreztem, hogy nem tudom megvalósítani a megálmodott témámat. De mivel a világ egylényegű, egyik dolog a másikat építi, ha az író el is tér néha alapérdeklődésétől, de ha meditative foglalkozik más dolgokkal, az ott szerzett tapasztalatok később gazdagítják az írásait. Az ember nemcsak az olvasás útján szerez tapasztalatokat és bizonyos műveltséget, hanem közvetlen tapasztalás útján is — hangsúlyozom, ha meditative foglalkozik a dolgokkal. Novelláim tehát ezen ok miatt időben elszórva íródtak, és érdekes, hogy amikor nem írtam, akkor éppen nem is érdekelt az irodalom. Ezek a novellák le is szakadtak rólam, ki sem akartam őket adni, csak baráti biztatásra kerültek egy kötetbe. Nagyon sokat köszönhetek Koncsol Lászlónak és Zalabai Zsigmondnak, akik akkoriban az Irodalmi Szemle szerkesztői voltak, ahol