Irodalmi Szemle, 1999

1999/3-4 - Duba Gyula: Joyce-szal Ontario tartományban (esszénovella)

Joyce-szal Ontario tartományban

nem, hogy vannak nagy művek, óriás írói teljesítmények, amelyek ellenállnak. Csábítóan és kihívóan ránk vihognak, majd tenger ostromolta szirtként megtörhetetlennek bizonyulnak. Némák maradnak, megnyílni nem szándékoznak, úgysem bírsz velem! Ontario tartományban rá leszek utalva, az angol nyelv tengerében magamra hagyatva, hogy a fordításból kiérezzem az ismeretlen nyelv szellemét, a Humboldt megfogalmazta „nyelverőt”, amikor némán csatangolok az utcákon, Bloom stílusában magányosan és töprengve, elbizonytalanodva, mint vergődő hal a parton, s miért ne éppen a Grand River partján?, vagy éppen kézzel-lábbal mutogatok valamilyen bevásárlóközpontban, mint az eszement. Ilyen szükségállapotban bizonyára megtöröm az Ulysses varázskörét és beveszem világát, felfedezem elszánt Kolumbuszként és meghódítom diadalmas Cortesként. Amilyen legendásan összetett mű, bizonyára gazdagon kiegészíti majd utazásom értelmét, és számos felmerülő kérdésre választ ad.

Dr. Bloom — apja, a szombathelyi zsidó még Virág volt — alakja tehát nem tűnik fel a tompán ragyogó jégszirtek között, Stephen Dedalus árnya sem mozdul el láthatóan. Az üléssorok felett függő tévékészülék képernyőjének a tanúsága szerint, a helyszínközlő adatok értelmében már az Atlan- ti-óceán felett repülünk mínusz 53 fok külső hőmérséklet mellett. A magasság, a külső dermedtség és az óceán eszembe juttatja — a halált! A közép-európai embernek úgy vélem, hasonló helyzetben óhatatlanul eszébe jut a halál! Mi oka lehet? Régiónk emberének, a közép-európai tudatnak valószínűleg szerves része a haláltudat. Magunkban hordozzuk lehetőségét, csupán alkalom kell, hogy testet öltsön. Ösztöneinkben él, idegrendszerünk érzékenységének és képzeletünk nyugtalanságának a gerjesztője. Persze nem valamilyen konkrét halál képét vetíti elénk, hanem olyan sejtések mély átélését, hogy milyen magasan vagyunk és mily óriási jeges víztömeg hánykolódik alattunk, s a felhők jégmezeje alatt talán éppen viharok dúlnak, magukba ne nyeljék gépünket a kiszámíthatatlan és gonosz turbulenciák! S a képzelet száguld, míg el nem fárad. Ha valaki közép-európai lélek azt állítja, hogy ő bizony repülés közben ilyen sületlenségekre sosem gondol, kivéve persze a pilótákat és a légikisasszonyokat, akik naponta és hivatásból repülnek, akkor én azt válaszolom: nem hiszem! Bizony hogy nem vagyunk annyira természetesen egyszerűek — primitívek? —, hogy közönyössé váljunk a halál iránt, sem annyira magasröptűen bölcsek, hogy ne féljünk tőle. A képzeletünk tehát, a gyönyörű elveszejtő démon virgonckodni kezd és ingerkedve felveti a nagy kérdést: mi lenne, ha...?! S hogy felvetette, mindjárt nyomban érzékletes képeket sugall, változatokat kínál és megszeppent mérlegelésre ösztönöz, kétségbe ejt, s ugyanakkor reménnyel tölt el. S ez nem puszta képzelődés! A repülőút kezdetén a fedélzeti főstewardess is eredményesen hozzá járul, amikor útmutató előadásában igyekszik megtanítani, hogyan öltsük magunkra a mentőmellényt és hogyan kell automatikusan felfújatni, merre találhatók a vészkijáratok és hogyan kell viselkedni végveszély esetén. Ezeket a