Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - Duba Gyula: A pártalapítás idétlenségei (regényrészlet)

Duba Gyula sebb buktatói az emlékekben rejlenek. Emlékeink a szenvedély paripáján lo­vagolnak. Az emlékezés érzéki cselekvés, múltunk teli van irracionális té­nyekkel, nehezen adnak teret a higgadtságnak. Ha a múltat levetkőzzük, jobban összpontosíthatunk az ésszerű jelenre. A ráció leginkább a jelenben élhet meg, s a múlt érzéki erői könnyen elkergetik... Ezek a gondolatok járnak a fejemben, s közben figyelem a bárót, előttem jár a tömegben. Nézem a nyakát, vaskos és erős, a hosszúra nőtt, ősz hajszálak felkunkorodva ráborulnak, megszürkült és elsenyvedt kócpamacs benyomá­sát keltik. Az izmos nyakon s a széles vállakon nagy kerek koponya ül, ton- zúrája hátulról nézve nyílt, kerek mező, a feje búbján fényesen csillog. Nem sejtem, mi kelti fel iránta való érdeklődésem, mi fog meg tucatalakjában! Be­széde logikátlan, és a gondolatai értelmetlenek. Kinyilatkoztatásaiba bele kell magyaráznom az értelmet. Talán az önbizalma hat rám, a magától értetődősé- ge, mellyel bölcselkedik? Az a képesség, hogy úgy mond hihetetlen badarsá­gokat, mintha igaza lenne?! Vagy a mondandójának van valamilyen megfoghatatlan varázsa, az abszurdumok cáfolhatatlan, tehát legyőzhetetlen erejét birtokolja, amelyet nem kell bizonyítani, mert éppen a hihetetlensége s hogy mégis kimondják, az maga a bizonyíték. Mert különben hogyan is len­ne igazolható az én múltnélkülisége és a lét nélküli tudat zagyva elmélete? Talán egy kiváló prózaíró — Musil módján — ábrázolhatná őket, de elvon­tan bizonyíthatatlanok. Mittelhauser viszont nem író, nem is lehetne, ha nincs emlékezete. Akkor viszont nem lehet más, csak tökéletes őrült, egy utánozha­tatlan sültbolond abból a fajtából, aki egy adott helyzetben képes mély hatást gyakorolni másokra, és bizonyos értelemben a zseni fényében tündököl. Nem is sejtem, hogyan, ám bízom benne, hogy Barabás használhatja őt az újjászülető demokratikus politizálásban. Elképzelem, ahogy felszólal egy nép­gyűlésen, senki nem érti szavait, ám nem tudják, miért, és az emberek úgy vélik, emberfeletti dolgokat hallanak. Döntse el ő, mit kezd a báróval! Segítse, hogy a tömegek elé álljon vagy kergesse el, ha úgy látja jónak. Barabás más, mint én, a képzelet játékai iránt nem érzékeny, és a furcsa csodabogarak in­kább viszolygást keltenek benne, mint komoly érdeklődést. Lehet, hogy alig hallgatja meg a bárót, s már el is küldi! Barabás elbánik veled, báró!, nézem magam előtt a cammogó, tohonya alakot, sokkal keményebben elbánik veled, mint ahogy Zsembery Kolos hitte, hogy én elbánok veled...! Csodálkozva fi­gyeltem, hogy Mittelhauser báró megáll az intézet előtt, és anélkül, hogy rám pillantana, szó nélkül, szuszogva befordul a magas boltozatos kapun. Barabás szobájába lépve, Margita bizalmasan rám mosolygott és szó nélkül beengedett, azt hihette, meghívott Barabás, az első pillantásra megéreztem a feszült légkört. Komoran méregették egymást, éppen idejében jöttünk, hogy hajba ne kapjanak. Barabás felindultnak, Szelepcsényi pedig mindenre el­szántnak látszott, Püspöki jelenléte meglepett, egy szerencsétlen ministráns megszeppent ábrázatával forgatja a szemét. — Ez itt Mittelhauser báró, alkalmi politológus és bölcselő, korunkban a ta-

Next

/
Oldalképek
Tartalom