Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A paródia diadala (?) (Talamon Alfonz: Sámuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE és hősei mellé belibben Krúdy kiskocsmaköltészete, számos utalás és terminus technicus révén bizonyos zsidó életközeg, irodalmi reminiscenciákra utaló s emlékezetünkben is élő, kisvárosi hangulatok. Továbbá képzeletgazdag álomszerűség és finom áttételesség, sajátos humor kettőssége, melyben a szerző másképp gondolja, mint ahogy mondja, az ironikus közvetettség nemes bája. Olyan érzésünk támad, hogy a történeteket nem a valóság sugallta, hanem az író képzelete, az életről szól, ám nem felidézve, hanem felette szállva és inkább csak megérintve azt, ahogy léggömbről nézhetjük a földet anélkül, hogy lábbal érintenénk s megfoghatnánk a tárgyakat, csupán elmosódó, távoli képüket látjuk, és jobb híján magunk adunk nekik formát, jó vagy rossz tartalmat, értelmet. S azt is érezzük, hogy a történetekben több a játékosság, mint a szükségszerűség, termékenyebb a képzelet munkája, mint az élettörvények drámai kényszere. A Száz év magány olvasásakor éreztem hasonlót. Az író nem törekszik hiteles megjelenítésre s nem utánozza az életet, a valóság hiteles képét sem keresi, hanem csak áttételes rajzát vagy paródiáját. Vagy a torzképét? Karikatúráját talán mégsem! A Száz év magány teli van drámával, a hősök sorsa tragikus. Ám a tragédiák groteszk humorban oldódnak fel, és a drámák körül csodás jelenségek lebegnek, a sorsok nyelvi játékokban és mágikus áradásban, felülnézet és távolságtartás könnyű mámorában tündökölnek. A pillantás, mely rájuk vetődik, éles, de valahogy hiányzik a részvét! S amikor ezt érzem, nem gondolom, hogy könnyed érzéketlenség gyanúja, valamiféle oktalan felsőbbrendűségérzet vagy nyegle felülnézet lehetőségének az árnya nyugtalanítana. Hanem mintha az író már nem tudna — nem merne? — közösséget vállalni a valósággal! Valahogy életidegen lett. Talán fél tőle? (Az élettől) Vagy ellenkezőleg: megveti? Bensőjében elbizonytalanodott? Mintha n em bízna benne, hogy jól látja, amit a valóságból lát, és igaz lehet, amit az életről elmondana! Mintha inkább abban hinne, hogy az emberi létről, a sorsról és a végzetről már csak parodisztikusan lehet szólni, mélyére úgy sem láthatunk. Minden feloldódott és szétbomlott, eltűnt a bizonyosság, helyén sejtések maradtak, az igazság felől már csak álmodhatunk, de nem láthatjuk tisztán! Persze ez is feltételezés! Sámuel Borkopf üzenné, hogy kétely a sorsunk?! Számos prózai műben, sőt lírai alkotásokban is érezzük a parodisztikus jelleget. A posztmodernnek nevezett próza jelentős részére érvényes. Talamon művére is, milyen kár, hogy a szerző nem fejezhette be! A Barátaimnak az aviatika hőskorából című záró fejezet kínál hitelesnek tűnő magyarázatot! A barátok szorgos munkával és nagy találékonysággal megépítik repülőgépüket, amely végül nélkülük száll fel, és majdnem romba dönti a várost. A fiatal szerző (mégis?!) megérezte az élet döbbenetét? Hogy minden elmúlik, és mi meghalunk. Öröm és bánat után egyaránt az idő vége jön, s csak az emlékezés marad, igen, a szerző a végzetet érezhette meg ily módon: „őrhelyemen, gyűrött huzatú ágyam mellett álmatlanul strázsálva várlak benneteket, baráta-
