Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NYELV ÉS ÉLET - Deme László: Anyanyelvűnk szolgálatában

NYELV ÉS ÉLET DEME LÁSZLÓ Anyanyelvűnk szolgálatában (Át-, vissza- és előretekintés Jakab István köszöntéséül) Huszonegy éve, Nyíri Antalt köszöntve születésnapja alkalmából, bevezető­ül ezt írtam: „Az életkor persze önmagában nem érdem. De minél hosszabb, annál több lehetőséget ad érdemek szerzésére és gyarapítására". (Néprajz és Nyelvtudomány XXI, 5; 1977.) Most, jeles kollégánkról és kedves barátomról, Jakab Istvánról szólván, ennyivel mindenképpen meg kell ezt toldanom: „...ha van benne elég erő, akarat és elhivatottság megküzdeni környezettel, körül­ményekkel és a hivatalnak packázásaival”. 1. Nyelvészről lévén szó, hadd kezdjem érdeklődésének tárgyával, magával a nyelvvel. — Az ember gyereke biológiailag embernek születik, de valóban emberré azzal válik, hogy — először közvetlen, majd szélesebb — környeze­te megismerteti vele a világot, annak részleteit s ezek bonyolult viszonyait, mozgását, működését; átadván a közösség új tagjának a társadalom (s rajta ke­resztül az emberiség) addig megszerzett ismereteit, tapasztalatait. Ennek az át­adásnak nem éppen egyetlen, de kétségkívül leghatékonyabb eszköze a nyelv, amelynek szavai rögzítik a valóság elemeiről kikristályosított fogalma­kat, nyelvtani elemei ezek kapcsolatait, használati szabályai pedig az egymás megértésének és — ami nem kevésbé fontos — a magunk megértetésének k özösen kialakított formuláit. A nyelv tehát egyszerre kapcsol a valósághoz és az azt megismertető kö­zösséghez, mint az emberi beszédtevékenység eszközrendszere. Ám a tevé­kenység maga, meg a tevékenység során születő eredmény már nem nyelv, hanem beszéd, illetőleg egységnyi megjelenési formájában: szöveg. Minthogy azonban minden emberi beszéd valamilyen nyelv anyagából és törvényei szerint épül fel, az emberi beszéd — formája és megformáltsága oldaláról nézve — nyelvhasználat, funkciója felől közelítve pedig kommunikáció, mégpedig annak legemberibb formája: nyelvi kommunikáció. Hogy az embe­ri társadalmak a kommunikációs képességnek ezen a fokán állnak, ilyen esz­közével bírnak, s egyedeiket ennek segítségével kapcsolják magukhoz, azt a nyelviség kifejezéssel jelölhetjük. Ezek szerint a nyelviség — mint tény és adottság — arra épül, hogy az emberi nem egységei, az együttélés alapját je­lentő mikrotársadalmak, olyan eszközt fejlesztettek ki és használnak fel, amely a felhalmozódott tapasztalatokat mentális úton átadhatóvá-átvehetővé teszi, minthogy segítségével a spontán önkifejezés szolgáltatta tájékoztatás a valóságot elemeiben, részleteiben és szerkezetében is tükrözni képes ábrázo­lássá vált. 2 Ám „a” nyelv nem létezik, miként „a” társadalom sem; csak konkrét nyel­vek vannak és azokat kialakító és használó mikrotársadalmak. És „a” nyelv mindenki számára az anyanyelve, amelynek segítségével az őt körülvevő

Next

/
Oldalképek
Tartalom