Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Elek Tibor: Az Irodalmi Szemle a kilencvenes években
Negyvenéves az Irodalmi Szemle irodalomelméleti kérdéseket feldolgozó szövegek, köszönhetően például Sze- gedy-Maszák Mihálynak, Kulcsár Szabó Ernőnek, Thomka Beátának, Balassa Péternek, Kovács Sándor Ivánnak vagy a posztmodern iránt érdeklődő Kál- nássy Tibornak, az Örkény drámáival foglalkozó Laczkóné Erdélyi Margitnak és magának Tőzsérnek. A lap szépirodalmi anyagát a szerkesztők, éppúgy mint Grendelék, nemcsak a színvonalas helyi alkotásokból, hanem egyetemes magyar irodalmi és világirodalmi látókörrel (a szlovák szerzőket kiemelten kezelve) szerkesztették, bár a többi kisebbségi magyar irodalomból inkább csak a romániai alkotókat közölték. A fiatal generációk irodalmának szerepeltetése viszont talán még hangsúlyosabb és még átgondoltabban hangsúlyos lett, erről nemcsak a fiatalok viszonylag nagy számú állandó jelenléte, az újabb és újabb szerzők felfedezésére való törekvés, a Pegazus-találkozók legjobbjainak közlése árulkodik, de a fiatalok műveiről rendezett kritikai ankétok, az antológiáik kiemelt tárgyalása s a 7x1x7 rovat első évekbeli témáit is. Ugyanakkor sikerült Tőzsérnek az idősebbek közül Gál Sándort, Cselényi Lászlót és Duba Gyulát is aktívabb jelenlétre sarkallni, ráadásul nemcsak szépíróként, de kritikusként, esszéistaként is. Cselényi László volt például az egyetlen, aki egy átfogó tanulmányban tett kísérletet a szlovákiai magyar irodalom újraértékelésére, a ma- radandóság szempontjából (Van-e hát szlovákiai magyar irodalom? ISZ 1993/7—8.). Kár, hogy senki nem szállt vitába vele, például azért, mert kihagyja az áttekintésből Bettes Istvánt, Barak Lászlót, Vajkai Miklóst, az Egysze- mű éjszaka nemzedékétől mindjárt az iródiásokhoz ugrik, miközben túlbecsüli a költőként annyira talán mégsem jelentős Juhász RJózsefet. Itt érdemes megemlíteni a szerkesztők kezdettől megfigyelhető nagyon erős vonzalmát általában az avantgárd művészet, konkrétabban a neoavantgárd, a vizuális költészeti törekvések iránt, ami nemcsak az ilyen jellegű alkotások gyakori közlésében nyilvánult meg, de a témával foglalkozó ankétok, tanulmányok publikálásában is, sőt még a lap 1993-tól megváltozott, az előző évekhez képest szebb, igényesebb, folyóirathoz illőbb formátuma, illetve borítólapja is ezt a szellemiséget tükrözi. Azért is érdemes ezt megemlíteni, mert a kilencvenes években az említett törekvések a magyar irodalmi folyóiratokban és általában a kánonokban már a perifériára szorultak, így a Szemle számára ez egy sajátos karakterjegyet jelentett. Mint ahogy az a szlovákiai és egyetemes magyar értékeket óvó, megbecsülő szerkesztői magatartás is, ami minden avantgárd és posztmodern érdeklődése ellenére szintén jellemzi a lapot, és ami köszönhető, búcsúztató, díjazottakat méltató szövegek gyakori publikálásában is megnyilvánult. (Lásd például az 1995/9-es, az 1996/1-es számot!) Szintén jellegzetes és a legtöbb magyar folyóirattól megkülönböztető vonása volt a Szemlének a helyi és a magyarországi irodalmi szekértáborokon, stílus és ízlésirányokon tudatosan felülemelkedő szerkesztés. Különösen jól látszik ez 1994-től a magyarországi szerzőgárda (nyilván Varga Lajos Mártonnak is köszönhetően) egyre fokozódó szerepeltetésében. A 7x1x7 rovat té
