Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Az elhivatottság tudatában
Negyvenéves az Irodalmi Szemle többek között kifejti, hogy a szerkesztőség minden körülmények között támogatni kívánja a szlovákiai magyar tudományosságot, gondozója kíván lenni a születő irodalomtudományi, történelmi, szociográfiai stb. írásoknak, melyek hangvétele és témaköre, módszere a kultúrtörténet és kritika határterületeit érinti. Ehhez kapcsolódik haladó hagyományaink feltárása és számbavétele, a képzőművészek és alkotásaik népszerűsítése, s ezáltal az olvasók esztétikai nevelése, befogadó ízlésének csiszolása. S ha mindehhez hozzávesz- szük azt a magától értetődő és természetes szándékot, hogy a Szemle a cseh és a szlovák irodalom fordítása és közlése mellett egy korszerű közép-euró- pai irodalmi közképet nyújtson olvasóinak, akkor nyilvánvaló, hogy a szerkesztőség csaknem a lehetetlenséggel határos feladatokat vállalt magára. Különösen, ha számba vesszük, hogy már irodalmunk termése is az aránytalanság, a heterogenitás, az erősen váltakozó színvonal jegyeit mutatja. Az aránylag nagyszámú tudományos-ismeretterjesztő írás mellett alig születik jelentős széppróza, a verstermés is vegyes értékű és jellegű. Azaz, nem a szerkesztőségi koncepció hiánya, hanem az adott szükségszerűség és a helyzetből fakadó szükségszerű adottság a hibák, fogyatékosságok forrása. A vita, melyhez pro és kontra többen (Bodnár Gyula, Tóth László, Batta György, Kopócs Tibor, Sági Tóth Tibor és mások) hozzászóltak, végül pezsdí- tően hatott a szerkesztőkre, s alkotókra egyaránt. Jótékony hatása új rovatok bevezetésében, szélesebb körű tájékozódásban, rugalmasabb szervezői munkában stb., végső soron a lap színvonalának emelkedésében mutatkozott meg. Sokan a lap bizonyos fokú profilváltását, megújulását is e vita eredményének tulajdonították, ami ellen a szerkesztőség váltig tiltakozott. A döntő természetesen, hogy bizonyos előzményeket is beleszámítva az Irodalmi Szemle sok értékes tulajdonsággal gyarapodott a továbbra is fennálló retardáló körülmények ellenére. Tagadhatatlan, hogy jelentős sikernek számít az ún. tematikus számok bevezetése, melyek egy-egy tudományterület vagy témakör problémáit, eredményeit közölték egy számba koncentráltan (Nemzetiség és tudomány; Nemzetiség és történelem; Könyv és társadalom; Humor és szatíra; Hagyomány és jövő; Gyermek és a könyv stb.). Tanulságos és igen hasznos ötletnek bizonyultak az ún. tájszámok. Egy-egy tájegység, vagy ahogy ma mondjuk: régió sajátosságait, természeti-társadalmi adottságait, kultúráját, etnikumát stb. mutatták be szakemberek segítségével (Csallóköz, Gömör, Nyitra és vidéke, Mátyusföld, Bodrogköz stb.), melyek sokszor 1000—1500 példánnyal növelték az amúgy is elég magas (kb. 4000—4500) alappéldányszámot. Nagyszerű ötletnek bizonyult a műfordítói vetélkedés, amelynek keretében egy megadott költeményt kellett magyarra fordítani. Ez alkalmat adott szinte minden szlovákiai magyar fordítónak vagy fordítással is foglalkozó költőnek, hogy lemérje tudását. Talán említeni sem kell, hogy a győztes a szlovákiai magyar irodalom lett, a versenyben résztvevők tapasztalatokban gazdagodtak.
