Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Szeberényi Zoltán: Az elhivatottság tudatában
Negyvenéves az Irodalmi Szemle hendikepként manifesztálódott: „Amikor 1968. szeptember elsején a Szemle főszerkesztője lettem — nyilatkozta visszatekintőn —, éppen társadalmi patthelyzet kezdődött. A reformok szelleme még élt, de augusztus 21-e után voltunk, és a változásokat sejteni lehetett. Furcsa állapot állt elő. Lehetetlen elképzelni, hogy a megújulási folyamat megáll, ám mintegy érződik, hogy az elért szabadság hosszabb távon tarthatatlan. Egyelőre azonban káosz uralkodik, nincs cenzúra és nincs ellenőrzés. A közéletben anarchia tombol, és a nemzeti szenvedélyek tovább élnek. Döbbenetes megfigyelni, hogy a nemzeti elfogultság mily könnyen lépi át a kötelező nemzetköziség határait. A nemzeti szenvedély olyan őserőnek tűnik, mely adandó alkalommal könnyen lerázza korlátait...” A Duba által jól érzékelt baljós jelek a Prágai Tavasz eltip- rását és az utána következő kíméletlen politikai megtorlás éveinek kezdetét, azt az időszakot jelentené, melyet a hangoztatott jelszavak és rövidség kedvéért a konszolidáció korszakának szokás nevezni. Az 1968—69-ben készülődő, valójában a hetvenes évek elején kezdődő időszak fojtó, ellenséges, gyanakvással, bosszúvággyal telt légköre, a létbizonytalanságot, állandó feszültséget, veszélyérzetet hozó kíméletlen harc a hatalomért, a gusztustalan politikai acsarkodás és soha nem tapasztalt kímélet- lenségű cenzúra stb. bonyolult feladatok elé állította a szerkesztőket. Lényegesen kevesebb mozgásteret tett lehetővé számukra. Álmodni sem lehetett a Tőzsér által megfogalmazott célok, tervek megvalósításáról. Minden lépésüket figyelték, a lap léte állandó veszélyben forgott. A szerkesztés a minél kevesebb presztízsvesztés melletti kompromisszumok keresésében merült ki. Duba Gyula és munkatársai — s ezt el kell ismerni — a szlovákiai magyar irodalom létének egyik legnehezebb időszakában hősiesen próbálták fenntartani, sőt tovább fejleszteni az Irodalmi Szemle addigi, nehezen kiküzdött színvonalát, betölteni irodalmunkat meghatározó szerepét. A legsúlyosabb nyomás akkor nehezedett rájuk, amikor megkezdődött az átigazolások, politikai tisztogatások, elbocsátások, elnémítások időszaka. A nemzetiségi gyűlölködés ugyan csendesült, az egész kisebbségi kérdés némileg a perifériára szorult, de írók és olvasók egyaránt egzisztenciális veszélyeztetésben, bizonytalanságban éltek. Az írótársadalom atomjaira bomlott, szekértáborok acsarkodtak egymásra, sokan mások bemártásával próbálták megúszni a kritikus éveket. Szlovák viszonylatban különösen Ladislav Mnač- ko emigrációja után éleződtek ki az ellentétek. A szovjet fegyverek árnyékában létrehozott új vezetőség és a reformgondolat mellett továbbra is kitartó írószövetségi tagság között hamarosan kenyértörésre került a sor. Nincs szándékunk se lehetőségünk ezt a helyzetet részletezni, annyit azonban itt is el kell mondani, hogy hamarosan megkezdődött a tisztogatás a szövetségen belül is. Előbb az emigráltakat zárták ki, köztük a Jugoszláviába távozott Monoszlóy M. Dezsőt. Nem sokkal később megszüntették Szőke József és Lehocky Teréz írószövetségi tagságát. Ugyanezen az ülésen három évre felfüggesztették Dobos László és egy évre Petrőci Bálint tagságát, továbbá meg
