Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - TUDOMÁNY - Zemán László: Schöpflin Géza Hviezdoslav-fordításához (tanulmány)
TUDOMÁNY pás) a záró versszakban. Kardos Pál fordítása ritmikailag úgyszintén szabályos jambus, szókincsarchaizálásával a reformkorihoz látszik visszanyúlni (lásd a Búcsúban, bércek, bércre, hív (= hű), biigyötörten, sasszárnya, 297.I.).10 Schöpflinnél: hegyek, búbánatomban, mint a sas repül (az Emlékezet szemelvényében olvasható „sors” sajtóhiba, i.h. 56). Tőzsér Árpád és Cselényi László munkája Hviezdoslav költészetének fordításában teljességében új fejezetet nyit. Tőzsér az utószóban indokolja és értelmezi az újfajta válogatást, amely ugyan az eredeti egy harmadánál csak valamivel többet foglal magába, de olyan részleteket is tartalmaz, amelyeket a Vlček-féle rövid változat kihagyott, például némely dalbetétet, mivel az szerinte főképpen a lélektani festéshez hozzátartozik. Schöpflin Géza fordításának bevezetésében hasonlóképpen vélekedik, mondván, hogy szerette volna azt "néhány lírai és leíró részlettel meg epizóddal megbővíteni, mert éppen ezekben a részletekben nyilatkozik meg a költemény igazi értéke", de a rendelkezésére „adott tér szűk volta ezt nem engedte meg.” (i.h. 3). A negyedik változat különállását az előbbiekhez képest a ritmus és a kifejezezésanyag „maisága” adja, ami annyit jelent, hogy az eredeti parnasszien összetevői11 redukáltak. A fordítás címzettje a kortárs olvasó. A verssorokban érvényesül a jambus, de zökkentve, és a jambusi sorok szótagszám szerinti tagolással, ütemképletekkel váltakoznak. Vessük össze: Schöpflin — kifejti néki terve szálát, / elmondja néki szíve vágyát (23; ötödfeles, rímelő jambusi sorok); Tőzsér—Cselényi: elmondta, mi a leghőbb vágya, / beavatta terveibe (ötödfeles jambus és kétütemű nyolcas). A hangsúly és a mondattani tagolás nemritkán annyira önállósul, hogy a ritmus szabadversszerű: Az úr erre papírlapot / vesz elő, ráír valamit. (37); oszt’ sebtiben valamit írva / egy kis fehér kemény papírra (31; Schöpflin ötödfeles jambusai).12 A köznapi szó- használatra tüneti a pechje volt kifejezés (89). Ez az eredetiben vagy az ismertetett fordításokban zavaróan hatna (s talán itt is vitatható). A fordítás alkalmas mérceként szolgálhat az összevetésben Hviezdoslav verseinek nyelven belüli fordításaival. A fordítás két irodalom erős kapcsolata, az ismételt és többszörös fordítás a rárétegződő másodlagos irodalommal együtt a recepció intenzitásáról vall a befogadó irodalomban, amelynek egyben részévé is válik (Darvas János Hegyország hangja című fordításantológiájáról /Kazinczy, Pozsony 1934/ annak idején 22 recenzió jelent meg...). A vázoltak az eredeti átváltozásainak és további sorsának a kérdését is felvetik. Adalékunkkal csak annyit szándékoltunk kifejteni, hogy Hviezdoslav magyar recepciójában Schöpflin Géza fordítása alkotásjellegével a nyelv és költői nyelv mélyebb szintjeire is kiterjedő egységes átformáltságával változatlanul eleven és olvasmányos, továbbá az eredetihez sajátosan „közel eső”, a magyar Hviezdoslav nélküle csonka lenne. A két irodalomnak és fejlődésüknek összetevő vizsgálatában pedig mindenkor számolni kell vele, a szlovákiai magyar fordításirodalomnak számottevő teljesítménye.
