Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - TUDOMÁNY - Zemán László: Schöpflin Géza Hviezdoslav-fordításához (tanulmány)
TUDOMÁNY zó megnevezés szabatosságát, a közvetlenséget fokozó szóhasználatot, amely a környezetet élesen kirajzoló leírásnak, megjelenítésnek, a jellemzésnek és az alakok megkülönböztetésének eszköze. S ezáltal is, valamint általánosságában szerves része a mű eszmei világának. Egyszóval: a fentiek értelmében kell értékelnünk azt, ahogy a mű a népi és nyelvjárási szókinccsel, szólásmóddal él az elbeszélő és az alakok beszédében egyaránt, beleértve az idegen eredetű (s köztük a magyar) kifejezéseket is, amelyek a népi szókincs elemeivé váltak. Ezenkívül az eredeti sajátossága a költői szóhasználat, amely az archaikus, bibliai, az idegen szavak közül főképpen a cseh és az orosz jelöléseket szorgalmazza, továbbá a szerzőnek a szavakat rövidebbre metsző módszere (az elöljáró vagy a képző elhagyása, a képzés módosítása, szófaji átváltása stb.). A fordítás az eredeti nyelvének ilyen irányú feszítettségét, költőiségét mértéktartóan, azaz a magyar nyelv és a magyar költői nyelv adott fejlődésének szakaszával összhangban adja vissza. Jellemzőivel egyezően alkalmazza a régies alakváltozatokat. Ezek legszokványosabb eleme az elbeszélő múltú igealak (átvevé; ismerék, rémülének), amely a rímet vagy a szótaghosszt biztosítva még a századforduló utáni lírából sem tűnt el; Schöpflin saját verseiből sem hiányzik. A többiekből a személyes névmási határozószó „é”-s formája tűnik ki, nyelvjárási és irodalmi használatként (véled; s jött a tavasz s a lakzi véle — Schöpflin, 36; a későbbiekben említendő Tőzsér—Cselényi-fordítás is átveszi: Jött a tavasz s a lagzi véle, 46). Hasonlóképpen ékezetes a birtokos részeshatározó (őnéki), valamint a kérdő szócska (van-é). Olykor a tőhangzó nyúlik meg: isméri, ád, vét (vet). A delativusi és elativusi többnyire rímpozíciójú viszonyrag magánhangzója rendszerint zártabb, a népi-nyelvjárási, archaikus és költői szabályhoz igazodik — tündérvilágrúl, szemébűl (De emellett a versbeszédben más funkciója is lehet, Vörösmartynál a vonóbul bot az egyforma hangzók monoton sorát bontja, s mint zártabb erőteljes képzést kíván). A birtokos formák szinte kizárólagosan „i”-sek (kedvit; mesterid, lépti bocsko- roknak). A magánhangzókihagyás mind a tőben, mind a tő és toldaléka határán lép fel (forg, zörg, dübörg, rejtgeti, hasgatja, elveszítni, taszítni; elvétve a tőzséri fordításban is megvan: hordnak) A szóközti határ kettőződő magánhangzójának „hiátusa” egyetemességében érvényesül (kétségb’esetten sistereg, rángatj’ a kantárt), de a pozícióban kieshet a toldalék, esetleg a szóvégződés is (késs’ /késsél/, tör’/ik/ sziklafal; Oly rövidek a regg’ órái). A belviszonyrag, igazodva a beszélt nyelvi s egyben költői gyakorlathoz, mindenütt hiányjeles (házba’, hangulatba). Egyértelműen a beszélt nyelv elemeként ismétlődik az „oszt”, amely ez esetben a párbeszéd folytatását biztosító, kapcsolattartó funkciójú (s nem transzformálódhat "választékossá"). A „mén” (megy * megyen) és „vón” (volna) használata úgyszintén kizárólag népinyelvjárási szintű. Vannak szóalakok, amelyek a költői nyelvnek is régebbi rétegeiből származnak — hajiokára, szándokát, esetleg hallszik. Egyszer- kétszer a felszólító módú tárgyas igealak nyomatékosító toldalékkal fordul elő (mondsza szépen). Általában nem ritka a tárgy beszélt nyelvi túljelölt
