Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - KORTÁRSAINK - Görömbei András: Gál Sándor évtizedei
Kortársaink A nyolcvanas években tovább tágítva horizontját, Európa vadonéban szemléli és méri a kisebbségi létezés dimenzióit, Virrasztásokat végez „halálerős daccal” fénylő elődökre emlékezve. Adytól, József Attilától, Bartóktól kér megtartó erőt a helytálláshoz, megmaradáshoz reménytelennek látszó időben. Emberi magatartását és művészi erejét a Négy sor Hamletnak fejezi ki talán legtömörebben: kifehérítem még ezt a koponyát ha kihuny a nap legyen mi világítson úri sötétben Gál Sándor legújabb verseskötetei ismét több irányú kísérletezésről, nyugtalan keresésről tanúskodnak. A naplóverstől a létezés egy-egy pillanatait többdimenziós képekben megragadó gyökversekig sok verstípust kipróbál, egészen a Szél című könyvének egyetlen nyolcszáz soros versből álló áradásáig, „függőleges hullámzás”-áig. A közvetlenül megnyilatkozó közéleti tartalmakat ekkor gazdagon kibontakozó publicisztikája hordozza, költészete inkább a létezés végső kérdéseire koncentrál. Az emberi létezés mibenlétét és értelmét kutatja. Az Éden és a Golgota, az élet és a halál közötti teljes teret és teljes időt kitölti a létezés áramló, vonuló képeivel. A költő egyik régebbi prózai meditációja fogalmazza meg legvilágosabban ennek a régtől készülődő új lírapoétikának a lényegét: „A bennem élő szavak: az idő és a csend jelei. A mindenség legősibb hangja — a szél. A költészet ebben a hangban vált először hallhatóvá. Ezáltal él, és utolsó rezdülése is ez lesz. A költészet útja így bennem a széltől a szélig ível. Ha színekben fogalmazok, akkor a fehértől a fehérig, ha magatartásban, akkor a csendtől a csendig. (Vagy: a hallgatástól a hallgatásig.) Minden összetevő lényege a mozgás. A költészet így magába foglalja a teljes cselekvést, ami nem más, mint az öröktől való idő megújulása; a születés, az élet és a halál hármas egysége és misztériuma.” Gál Sándor újabb költészetének alapmotívuma a halál. Az öregedő költő valóban halállal szemközti lét részesének tudja magát. A Szél című kompozíciója oly módon vetíti ki egyetemes távlatokba ezt a létállapotot, hogy benne valóban „pillanat tágul évezreddé / s évezred zsugorodik pillanattá”. Az emberélet az örökkévaló idő átmeneti pillanataként jelenik meg ebben a monumentális látomásban. Az ember előtti világtól az ember utáni csöndig vezet a látomás. A köztes időt, az emberiét pillanatát épp az elmúlás törvényszerűsége miatt csupa kérdésessé tett lételem tölti ki. Az elmúlás fájdalma vetíti ki a képeket. A létezés az elmúlás bizonyossága felől szemlélve éppen a fájdalmas, búcsúzó hangvétel révén telítődik értékelemekkel. Az ember létakaratát könyörtelen elmúlás-törvény keresztezi. Minden semmivé válik, csak „a mindenség legősibb hangja”, a szél suhog változatlanul. Ez a szél-suhogás keretezi a
