Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - HORIZONT - Pomogáts Béla: Irodalom az új demokrácia szellemi rendjében
Irodalom az új demokrácia szellemi rendjében Nagy Ágnes, Örkény István és Nagy László. Távozásukkal és az új nemzedékek érkezésével, aminek a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján mutatkoztak meg igazán a jelei, irodalmunk „személyi szerkezete” igen nagy mértékben átalakult. Mára Orbán Ottó, Tandori Dezső, Ágh István, Petri György, Esterházy Péter, Nádas Péter és mások alkotják irodalmunk „derékhadát”. Ezzel a többszörös nemzedékváltással átalakult az irodalom létmódja, szemléletvilága, mondhatni, mentalitása is: a jelen íróinak egy meghatározó csoportja, Esterházy elhíresült metaforája szerint, már nem „népben és nemzetben”, hanem „alanyban és állítmányban” gondolkodik. Vagyis elérkezett a magyar posztmodern irodalom felívelésének időszaka, midőn az alkotó egyéniség már nincs tekintettel az irodalmon kívüli értékekre, értékrendre, a hagyományos narrációt többnyire reflexióval váltja fel, és magát a nyelvet: a kifejezésmódot állítja munkájának középpontjába. Természetesen fennmaradtak irodalmunk korábbi mentalitásformái, erkölcsi, sőt politikai indíttatásai is. Nemcsak a hagyományosabb realizmust vagy újklasszicizmust és nemcsak a szociális és nemzeti elkötelezettséget képviselő Csukás István, Ágh István, Szakonyi Károly vagy a nemrég elhunyt Fodor András, hanem a nyugati és modern orientációt választó alkotó egyéniségeknél is, mint amilyen Mészöly Miklós, Konrád György és Sándor Iván. Ma többszörös repedésvonalak tagolják a magyar irodalom térképét, éspedig nem csak a vállalt hagyományok és a választott alkotási módok tekintetében. A jelen szellemi küzdelmeiben egyre inkább kitapintható a politika (a pártpolitika) keze nyoma. Az esetenként indulatossá váló irodalmi és közéleti viták az írótársadalom belső szolidaritását és külső érdekvédelmét is veszélyeztetik. Jótékonyabb fejleménye irodalmi életünknek, hogy lassanként helyreáll az a szellemi kohézió, amelyet a huszadik századi magyar történelem nagy kudarcait: a magyarság egyharmadát és régi magyar kulturális központokat elszakító 1920-as és 1947-es békeszerződések, illetve a szomszédos országokban hosszú időn keresztül érvényesülő etnocentrikus, etnokratikus politikai kurzusok megtörtek és folyamatosan veszélyeztettek. Az 1989-es közép-európai történelmi változásokat követően újraszövődnek a magyarországi és a magyar kisebbségi irodalmak közötti kapcsolatok, ami jótékonyan befolyásolja Magyarország és szomszédainak viszonyát is, sőt az emigrációs magyar irodalom is jogos és természetes helyet kapott a magyar kultúrközösség szellem- i életén belül. Mára az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai, a vajdasági és a nyugati magyar irodalmi intézmények szoros összeköttetésben dolgoznak az anyaország kulturális intézményeivel, és olyan írókat, mint az erdélyi Sütő Andrást, Kányádi Sándort és Lászlóffy Aladárt, a felvidéki Tőzsér Árpádot és Grendel Lajost, a vajdasági Tolnai Ottót, az angliai Határ Győzőt, a franciaországi Papp Tibort, az amerikai Bakucz Józsefet és az ausztráliai Domahidy Andrást a magyar nemzeti irodalom minden fórumon megbecsült reprezentánsaiként tartjuk számon.
