Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - HORIZONT - Pomogáts Béla: Irodalom az új demokrácia szellemi rendjében
POMOGÁTS BÉLA ségi ellenzékének megmozdulásai során képviselt, másrészt átalakult a magyar irodalom társadalmi helyzete, ami együtt járt az irodalom intézményeinek elszegényedésével és az írói alkotómunka, egyáltalán az írók társadalmi megbecsülésének észrevehető csökkenésével. A kommunista rendszer évtizedeiben az irodalom kétségtelenül ki volt szolgáltatva a politika akaratának, tiszteletben kellett tartania az ideológiai tabukat, sőt korábban a stiláris (még érthetetlenebb) tabukat is, és egy-egy irodalmi alkotás elismerése, olykor megjelenése is azon múlott, hogy mit szólnak hozzá vagy írójához „odafönt”, vagyis a művelődéspolitika kabinetjeiben, titkos zugaiban: a pártközpont irodáiban vagy a pártvezetésen belül a kulturális politikát irányító Aczél György környezetében. Ugyanakkor, és talán erről is lehetne beszélni, némiképp a politika is „ki volt szolgáltatva” az irodalom akaratának. Az uralkodó hatalmi ideológia értelmében a művészeteknek és közöttük mindenekelőtt az irodalomnak elsőrendű szerep jutott a társadalmi tudat, közvetve a társadalom átalakításában. Az irodalom, az irodalmi közélet így legalább akkora stratégiai súlyt képviselt, mint valamilyen közepes gazdasági ágazat, talán nem a nehézipar, de mondjuk, a műszaki tudományos innováció vagy az idegenforgalom. Egy politikusnak nagyon is meg kellett gondolnia azt, hogy tengelyt akasszon irodalmunk valamelyik rangos egyéniségével, mondjuk, egy Illyés Gyulával, egy Németh Lászlóval vagy éppen az írószövetséggel. Természetesen a hatvanas évek közepétől bekövetkezett politikai konszolidációra gondolok, mert korábban, így az 1956-os forradalom veresége után a kommunista hatalom minden aggályoskodás nélkül zárta börtönbe azokat az írókat, akik kifejezték elkötelezettségüket a magyar nép szabadságtörekvései iránt. A Kádár János nevével jelzett rendszer két utolsó évtizedében azonban csak nyomós politikai indokból, esetleg a vezető pártszervek határozatára lehetett fellépni az irodalom ellen, amelyet valamiféle „kettős tudattal” kezeltek a politika irányítói: bizalmatlanok voltak vele szemben, ugyanakkor tartottak tőle, bizonyára 1956 emléke következtében is. így alakult ki az a különös, időnként paradox és olykor nevetséges helyzet, hogy a politika hatalmasai szüntelenül figyelték, ellenőrizték és szidalmazták az irodalomnak mint szellemi — és politikai! — intézménynek a működését, ugyanakkor respektust éreztek iránta, időnként félelemmel tekintettek rá, s a legfőbb politikai hatalmasságok, mindenekelőtt maga Aczél György apró kis szívességekkel, mindenféle kedvezésekkel próbálták (nem is sikertelenül) megvásárolni az irodalom vezéregyéniségeinek jóindulatát. Az elmúlt évtizedek művelődéstörténeti „oral history”-ja igen sok elgondolkoztató, egyszersmind mulatságos példát ismer ebből a körből. Ma az irodalom megszabadult minden cenzurális ellenőrzéstől és kényszertől, ugyanakkor elveszítette különleges státusát. Minden közép- és keleteurópai (posztszocialista) országban tapasztalni lehet, hogy éppen az alkotás, a nyilvánosság szabadságának beköszöntése jár együtt az irodalom létezési
