Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
Mittelhauser báró tudata roskadtam, nem tagadom! De nem felejtettem el, ki vagyok! Térdig gázolok a mocsokban, ha a helyzet megkívánja, verekszem. Iszom és őrjöngök néha. Verseket írok az igazi valóságról, a büdös életről, röhögök a világon és önmagámon. De eszembe sem jut megkérdőjelezni a létezést. Ezer szál köt az élethez, a létem a tudatomban tükröződik. Ember vagyok. Te pedig arról papolsz, hogy nincs múltad, és a tudatod a valóság felett röpköd, mint a sasmadár! Meg vagy te bolondulva, Mittelhauser?! Mi az, hogy Mittelhauser? Mitró vagy te, vagy Mikes, lehet, hogy Haug vagy Hajósi, mit tudom én... Hekus voltál, haver, azért felejtesz., levetkezted a múltad, mint a hordott ruhát, szennyes lett, a piszkos munkában elrongyolódott, hát eldobtad! Megtetted bárónak magad, ha lúd, hát legyen kövér!, királyi sarj lettél, vagy a Sasfiók törvénytelen fia, zabigyerek, mit tudom én...! Nem tetszik ez nekem, báró! — Együtt élni a halálai... a közöttes lét... jól ismerem! Valami elemi, szinte primitív erőt érzek Mittelhauserben. Elfogadhatatlan, mégis kerek egész. Amit mond, nem azért lehet igaz, mert valódi, hanem mert lehetetlen s mégis elképzelhető! Olyan fajtája a tudatnak, amely a valóságban nem élhet meg, mégis van azáltal, hogy a valóságról nem vesz tudomást. Nem felfogható, csak érezhető igazság, intuíció terméke. Akár az olyan állítások, melyekről eleve tudjuk, hogy nem igazak, de közben azt is érezzük, hogy mégsem lehetetlenek! Csupán nem bizonyíthatók. Ám valamilyen módon lehetségesek. Mindenképpen élnek a képzeletben és a formák végtelenül változó tömegében lehetségesek. — Talán filozófiát végeztél... egyetemre jártál?... — gúnyolja megvetően Zsembery Kolos —, rühellem a nagyon okos fickókat, a nagyokosokat! Fejük köré lilás ködöket és fénylő párákat ereget az agyuk... tündöklő glóriát... A nagy izzó gondolataid leperzselték a hajad, báró! — Már nem emlékszem, de ismerlek valahonnan benneteket... — fel sem veszi a költő gúnyolódását, ártatlan szürke szemmel nézi őket, sokat ivott, de nem látszik rajta, inkább fáradtnak tűnik fel, mint ittasnak. Az idő délutánba hajlik, erősödik a borozó zaja, nő a fülledtség. A fények megszürkülnek, tompulnak, felgyorsulnak a mozdulatok, izgatottá válnak. — Tudod, mi a szakajtó? —kérdezem váratlanul az idegent, magam sem tudom, mit akarok a kérdésemmel. — Szalmából font fedetlen kerek kosár — válaszolja erősen gondolkozva, láthatólag küzd az emlékezetével. — Kenyérsütés... a szakajtóba szaggatják a dagasztott tésztát, kelesztik benne, majd a sütőlapátra borítják és a kemencébe rakják... — birkózik az emlékezetével, de a válasz pontos. Kolos csak hallgat, meglepetten fülel. — Hát a guzsaly...? — kíváncsan várom, mit válaszol. — Talpas farúd, rovátkákkal díszítve, a szárára kendercsomót köt a parasztasszony, talpára ül, és szálat húz belőle, sodorja, pödörgeti, és a jobb kezében forgatott orsóra tekeri, vagy rokkával fon, igen... a guzsalyt fonáshoz használják a parasztasszonyok...!
