Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
Duba Gyula hosszú és sárgásfehér, jellegtelen jelenség, mégis feltűnő, talán éppen azért, mert minden életszerűsége ellenére illuzórikusán kisszerű és jelentéktelen. Kallódó létét leginkább a nyakkendője jelzi, pepita felöltőjéhez, mely gyűrött és kopott, vörös nyakkendőt kötött, feltűnően bíborvöröset, féloldalasan elcsúszva és meglazulva lóg, s a csomó alatt megnyílt ing látni engedi fehér mellszőrzetét. Zsembery Kolos még nem sejti, hogy a jövevény által ritka szerencse éri, bár a jövevény megjelenése legcsekélyebb érdeklődést sem vált ki senkiből a borozóban. Naponta számos hasonlóan jelentéktelen alak tér be a Vincellérhez címzett borozóba, megissza két deci borát, üres tekintettel belebámul a nagy semmibe, majd továbbáll. Az idegen a csapospultnál bort kér, és körülnéz. A költő pedig poharával a kezében felé int barátságosan, a kétméteres távolságon, melyen éppen átrohan a disznótoros tányérokat szállító pincér, a bizalmas közelségen átszólva, röviden és szívélyesen magához invitálja az idegent. — Ide hozzám, haver... alighanem éppen téged várlak! A jelentéktelen jövevény azonban már első szavaival meglepetést okoz Kolosnak. — Felőlem... mindegy, hova állok... hiszen úgysem létezem! A költő nem ütközik meg a furcsa válaszon, szilárd meggyőződése, hogy a mi világunkban borozás közben minden lehetséges. — Dehogynem, haver... — barátkozik —, vagy te, hiszen iszol...! Ebben viszont igaza van, logikája helyes. Az ismeretlen poharához koccintja a sajátját, és fegyelmezetten, ám érezhető belső mohósággal, nagy kortyokban kiissza a bora felét. — Jó a huzatod — dicséri elismerően Kolos, hogy megnyerje a fickót. — Ezt hagyjuk — mondja a másik szárazon, bár nem elutasítóan, inkább mintegy belenyugodva helyzetébe —, megszoktam már, hogy senki nem érti meg az én tudatom léttelenségét...! Mittelhauser báró vagyok... — nyújtja a kezét Kolosnak. — Ugratsz, te...? — nézi gyanakodva. — Én meg Zsembery Kolos Nobel-díjas kisebbségi költő, ha megengeded! — Felőlem... — vont vállat az idegen. — Bár hiszek neked, tudod, a Nobel- díjas sem az, aki kapja, hanem aki megérdemelné! Hiszek neked, látom rajtad, hogy lélekben szenvedsz, a tested azonban külön életet él és vígan vedel! — Ez erős, haver...! — Kolosban ilyenkor azonnal felforr az indulat. — Nekem ilyet ne mondj, haver! Senki ne mondja nekem, hogy esztelenül vedelek... én az ilyen beszédet nagyon nem szeretem... — Nem akartalak megbántani — engesztelte a másik, s ismét koccintott vele —, az igazságot azonban mindig kimondom, ha eszembe jut..,! Különös párbeszéd kezdődik, később nagy jelentősége lesz a történetben, sőt bizonyos közvetett értelemben a Város életére is kihat. A rendhagyó beszélgetésnek a bűvöletében a költő egyre növekvő ittasságát kísérő zavarában és tanácstalanságában végül nem tud mit kezdeni a jövevénnyel. Az
