Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
DUBA GYULA Mittelhauser báró tudata (Részlet a Téli áradás című készülő regényből) A Vincellérhez címzett borozóban nyugodalmas a délelőtti forgalom. Álmosnak lehetne mondani, ha nincs ott egy hangoskodó társaság. A belső helyiségekben törzsvendégek ülnek, ők reggel kezdik és záróra után fejezik be az ivást, közben elugornak ebédelni, ügyes-bajos dolgaikat intézni, aztán másnap újra megjelennek. A hangoskodó társaság a középkori delnő képe alatt tanyázik. Az előhelyiség és a csapospult környéke sem néptelen, magányos iszogatok állnak két deci boruk mellett az ivópultok előtt. Ne higgyük, hogy a magányos, semmibe meredő férfiak agya takaréklángon pislákol, vagy üresjáraton vesztegel! Éppen ezek az árvának tűnő agyak zúgnak-zakatolnak a legjobban, akár a folyó sodrása által pörgetett vízimalom. Ne tévesszen meg a semmibe meredő, üres tekintet, nem súlyos apátiát jelez, hanem az önmagába mélyedt lélek komorságát, az ösztönök zűrzavarában való vájkálást és a tudatalatti bugyraiban végzett bányászkodást tükrözi, amely tevékenység belső izgalma néha egészen tompává és fátyolossá teszi a tekintetet. Zsembery Kolos a konyha fekete lengőajtaja és a mellékhelyiségek bejárata közötti ivópult mellett áll. A pincér időnként elvágtat mellette karjára rakott tányérjaival, és a költő orrát megcsapja a marhagulyás, disznósült vagy disznótoros tál illata. Az illatok egy pillanatra kizökkentik merengéséből. Ilyenkor a pincér után néz, fekete nadrágos, mellényes férfi fehér ingben, kislajbi, derül magában a költő, nicsak, a kislajbi!, jó érzéssel figyeli, ahogy a vállas férfi előreszegezett jobb karján mint gőzölgő lepények ülnek szilárdan a tányérok. Kolost mély elégedettséggel töltik el a valóság apró részletei. Éppen az egyszerű tények bizonyítják, hogy az élet létező valóság, s ő a része ennek a létezésnek. A pincér eltűnik a hátsó helyiségben, s Kolos megbámulja, újból, mint már annyiszor, a képen magát kellető ledér hölgy mellét, kétségtelenül kapitális vajszínű keblek, gondolatok nélkül bámulja a feslett nőszemély képét a falon, a hangos törzsvendégek éppen alatta hejehujáznak! De a költőt most nem bosszantja a kurtizán. Méltósággal elviseli a világot s benne önmagát, békésen hunyorog. Lustán élvezi a félhomályos, nehéz levegőjű világot maga körül. Annyira ismeri, oly bizalmasan benne él, hogy szinte észre sem veszi. Bár a kép minden pillanatban változik, akárcsak a zajos utcakép. A város számtalan, áttekinthetetlen mozgás tömkelege. A költőt most nem ámítja el a melegen duruzsoló emberi dzsungel maga körül, nem gondol
