Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - ANKÉT - Az Irodalmi Szemle munkatársai voltak

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE

amikor az anyanyelv sorsát érintő kérdésről: a magyar standard nyelvváltozat értelmezéséről, szerepéről volt szó. De nem csupán nyelvi-nyelvművelő írások jelentek meg e lapban az irodalmiak mellett, hanem a nemzetiségi problémákkal összefüggő történelmiek, néprajziak és másfélék is. Ügyes szerkesztési módszer volt az is, hogy az egyes lapszámokat hazai magyar képzőművészek alkotásainak közlésével tették színesebbé.

A szépirodalom közlésére pedig igazán bő lehetőséget nyújt a lap. Kezdő és ismertebb íróink, költőink művei egyaránt helyet kapnak benne. Azt hiszem, a kezdő toliforgatók itt nem érzik magukat mellőzöttnek, hiszen ha közölhető verset vagy prózát vetnek papírra, nem kell sokáig várniuk a megjelenésére. (Sőt néha talán nem is ártana a műnek egy kis „érlelés”.) Minden új jelentkezőnek örül a szerkesztőség is, az olvasó is.

De nemcsak az eredeti irodalmi művek látnak rövid időn belül „nyomda- festéket” (nem tudom, a számítógépes szedés korában használatos-e még ez a szó), hanem a fordítások is. Ez helyzetünkkel is magyarázható. Régebben fontos szerkesztési „szempont” volt a cseh és a szlovák művek fordításainak közlése; ma talán már nem ilyen okok és célok vezetik a szerkesztőséget, hanem valóban az, amit hivatalosan hangoztattak régebben is: a másik nemzet irodalmának megismertetése. De az a gyanúm, hogy az irodalom tolmácsolása most is olyan egyoldalú, mint régebben volt: főként nekünk van lehetőségünk megismernünk a szlovák irodalmat, a szlovák olvasó igen keveset ismerhet meg a mienkből. (De ez már nem az Irodalmi Szemlén múlik.)

Ami a jövőt illeti, én reálisan nézem a dolgokat, és meg leszek elégedve ezzel a szerkesztési koncepcióval is. A szerzői utánpótlás jelenlegi szerény körülményei között (sok tehetséges toliforgatónk választja otthonául az anyaországot) és pénz nélkül csak álmodozni lehetne valamilyen pozitív változásról. (Bár álmodozni egy kicsit mindig kell, de teljesen nem szakadhatunk el a valóságtól.) Ha valakinek lesz valamilyen jobbító és persze megvalósítható ötlete, azt én is szívesen fogadom majd. Már csak azért is, mert egy kicsit én is magaménak érzem a Szemlét. Nemcsak azért, mert rendszeres olvasója vagyok, hanem azért is, mert egykor néhány évig — két ízben is — a nyelvi szerkesztője voltam, külső munkatársként. így kétszeresen is okom van rá, hogy köszöntsem a negyvenéves lapot, és azt kívánjam, töltse be szerepét még sokáig ezeknek a nehéz éveknek ellenére is. Szerkesztőinek meg sok türelmet, jó idegeket és — talán ez a legfontosabb — sok munkát kívánok.