Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - ANKÉT - RÁKOS PÉTER: „Nem az idő halad, mi változunk”
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE zeti eszmeiségét felfokozottan individualista liberalizmus, s ugyanolyan fokú erkölcsi relativizmus jellemzi Ez nyilvánul meg Grendel újabb regényeiben is. Ha három-négy irodalmi folyóiratunk volna, akkor a Kalligram művészi, esztétikai és eszmei elhatárolódása elfogadható lenne. Most viszont, mikor a másik folyóirat csak hosszú megszakításokkal jelenik meg, az ilyen elhatárolódás és türelmetlen magatartás káros, mert az új viszonyok közötti természetes többszínűség alakulását fékezi. A posztmodernizmuson kívül más irányzatoknak, köztük a Kalligram által hullává minősített realizmusnak is teljes jogosultsága van, mert a szocialista korszak legismertebb szlovákiai magyar írói nem voltak szolgai követői a rendszer által forszírozott voluntarista szocialista realizmusnak. Ha a prózát nézzük, akkor azt látjuk, hogy Dobos és Rácz a regényeikkel új írói szemléletváltoztatásokat és stílusformákat hoztak, Duba pedig a Vajúdó parasztvilágban és az Örvénylő időben a klasszikus realizmus eszközeivel adott megrendítő képet a hagyományos parasztvilágunk pusztulásáról Mács József két olyan regényt írt, melyre a hivatalos kultúrpolitika az ellenlektorok valóságos hadát zúdította, s azok aztán a kiadást megbuktatták. Az Irodalmi Szemle nyitottsági készsége már a hatvanas évek közepétől megmutatkozott, s a hetvenes és nyolcvanas években felerősödött. A szabad nyitottság aztán a rezsimváltozás után következett be, s a Kalligrammal két éven át folytatott nemzedéki és irányzati vita utáni időben olyan tágassá vált, amelybe a posztmodern alkotások is beleférnek. Ez a tény, az irodalmi irányzatok iránti rugalmas és széles befogadókészség az Irodalmi Szemle továbbélését feltétlenül szükségessé teszi. RÁKOS PÉTER „Nem az idő halad, mi változunk” Nem volna érzésem szerint helyes válasz nélkül hagynom az Irodalmi Szemle jubileumi körkérdését. Hiszen valóban volt közöm a laphoz: évtizedeken át voltam előfizetője s azonfelül írtam is belé, nem is keveset. Látnivaló azonban, hogy itt nem egy, hanem két kérdésről van szó, két olyan egymás mellé rendelt kérdésről, melyek között nem áll fenn semminemű szükségszerű kapcsolat. Ha úgy tetszik, teljességgel külön is választhatók: válaszolhatok akár mindkettőre, akár csak az egyikre, akár csak a másikra. Az elsőre nem nehéz válaszolnom, legfeljebb az zavar némiképpen, hogy tizenöt évvel ezelőtt, a Szemle negyedszázados jubileumára már válaszoltam, ugyancsak egy körkérdés kapcsán (a lap 1983/8 számában) egy szóról-szóra ugyanígy hangzó kérdésre. S ez is csak azért zavar, mert ismét olyan helyzetbe hoz, amely sohasem volt ínyemre, mégis mindig újra meg újra rákényszerültem: ez a sorsa az olyan, élemedett korú tanárembernek, aki élete folyamán vélekedéseiben, életszemléletében nem túl sokat változott, s csökö
