Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - Tőzsér Árpád: Nosztalgia és főhajtás

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE

amelyeknek — fényképeztetésünk közben — a támlájára támaszkodtunk, az esetlenül mellénk állított virágcserepeket, a paravánokat.

S többnyire nem sikerül felidéznem az egykori szcenáriákat. A negyven, a harminc, a húsz évvel ezelőtti dolgainkat csak úgy tudom elképzelni, mintha könyvben olvastam volna őket, mintha nem velünk történtek volna meg, mintha mástól hallottam volna róluk.

S valahol itt van a mesék, a legendák, vagy egyszerűen: a történetek forrásvidéke. Az idő — a saját időnk is — objektiválódik, függetlenedik s elidegenedik tőlünk. S megint magunkévá csak úgy tehetjük, ha újra élményünkké, valami módon mai tapasztalatunkká tesszük. Ennek több módja is elképzelhető, de a legkézenfekvőbb: meg kell írnunk vagy íratnunk a múltunkat, meg kell írnunk az Irodalmi Szemle 40 évének a történetét is. Az a 40 év ugyan, amit így megírunk vagy megíratunk, természetesen nem lesz azonos azzal a 40 évvel, amit mi átélünk a Szemlében vagy a Szemle körül, de alkalmas lesz arra, hogy az egykoriakhoz kötődő mai élményeket váltson ki belőlünk, mai gondolatokat aktivizáljon bennünk.

* * *

1996-ig hat főszerkesztője volt a 40. születésnapját ünneplő Irodalmi Szemlének, s természetesen minden főszerkesztője kicsit a saját képére formálta a lapot, sőt véletlenül úgy alakult a jeles fórum sorsa, hogy csaknem minden korszakát más épületben érte meg, s így beszélhetünk a Štefánik utcai hőskorról (amely 1969-ig tartott, s főleg Dobos László főszerkesztői ténykedéséhez kapcsolódik), a Stúr utcai, a Széplak utcai és a Mihálykapu utcai konszolidációs-ellentmondásos idejéről (amelyet Duba Gyula és 1983-tól Varga Erzsébet neve fémjelzett), majd a rendszerváltást követő kitöréskísérleteiről (amely kitöréskísérletek során a folyóiratunk a nagyon is „világ- és történelemszerű” Mihálykapu utcából — 1989-et, 90-et írunk! — a „szövegszerű” Magyar Irodalom felé kereste az utat, Grendel Lajos energikus vezetésével), s végül szólhatnánk a lap Lőrinckapu utcai négy évéről (amely alatt az Irodalmi Szemle a magyar nyelvterület egyszerre „szövegszerű” és „világszerű” folyóirata kívánt lenni, talán nem is egészen sikertelenül, e sorok írójának a főszerkesztésével). De ha minderről szólni akarnánk, akkor természetesen megint csak azt a kismonográfiát kellene megírnunk, amelyről fentebb szóltunk, s amelynek a szükségességére egy ilyen emlékező kis jegyzetben csak a figyelmet hívhatjuk föl.

Az elmondottakon kívül viszont elmondhatok és elmondok itt befejezésként még valamit az Irodalmi Szemle egykori redakcióival kapcsolatban: sokan, nagyon sokan kicsit éppen az Irodalmi Szemlén és szerkesztőségein keresztül laktuk be Pozsonyt, tettük a szó szoros értelmében magunkévá a Várost. S most, mikor a negyvenéves lapot, az északi magyar végek e jeles műhelyét, az irodalmunknak immár számos korszakát és nemzedékét folya