Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle a konszolidáció időszakában
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE tározat is született, s az én jelenlétemben csupán ezt a döntést kellett megerősíteni. Furcsán érzem magam, igazából nem tudom, miről van szó, mi a szerepem, tennivalóm? A többiek viszont valószínűleg abban a hiszemben voltak, hogy mindent tudok, felkészültem a beszélgetésre, és tisztában vagyok vele, mit kell tennem. Végül is röviden végeztünk az üggyel. Plávka nyitotta meg a tárgyalást, óvatosan fogalmazva, érezhető jóindulattal és megértéssel elmondta, hogy a Szemlében komoly hibákat vétettünk, valamit tenni kell, s felvetette a kérdést, hogyan tovább?! Több hozzászólás nem volt, mindenki rám nézett! Én pedig hallgattam, fogalmam sem volt, mit mondjak. Dobozy Imre néhányszor biztatóan rám kacsintott, szemben ült velem, mosolyogva hunyorgott. Megértettem, hogy önkritikát kell gyakorolnom! Bizonytalanul, kételyek közt azt mondtam, hogy talán hibát követtem el mint főszerkesztő, de a jövőben, amennyiben a helyemen maradok, körültekintőbben dolgozom majd! Mintha megkönnyebbültek volna — talán makacskodást vagy vitát vártak tőlem? —, a kulturális osztály vezetője elmondta még, hogy hasonló eszmei vétségek keményebb beavatkozást érdemelnek, ám ez már némileg formális fenyegetésnek tűnt fel, s rövidesen távozhattam, a tárgyalás nélkülem folytatódott. Ma úgy látom, Dobozyék kétségtelenül azért jöttek, hogy a lapot megmentsék. Nem(csak) az én személyem forgott veszélyben, hanem a Szemle is. Fennállt megszüntetésének reális veszélye. S emellett az új írószövetségi és pártvezetés arra használta fel az alkalmat, hogy kapcsolatokat létesítsen a magyar politikai vezetéssel. A későbbi közös ebéd is ezt látszott igazolni, kedélyes és szinte szívélyes hangulat kerekedett. Ekkor ismertem meg a Titkárt, aki barátságos mosollyal, bár némi ironikus felhanggal így mutatkozott be kezet fogva, mialatt körülnézett a hatásra is kíváncsian: Pezlár Lajos! A Szemlét a magunk módján szerkesztettük tovább, szabadon és az irodalmi termés számbavételével, míg körülöttünk zajlott a rendcsinálás. Súlyos adminisztratív és politikai beavatkozások történtek a sajtó és az irodalom életében. Koncsol Laci meg is jegyezte egyszer a maga meditáló-csodálkozó hangsúlyával: talán nem is szabad így szerkeszteni, ahogy mi szerkesztünk! A történetnek később volt még egy humorosan szomorkás vagy szomorkásán humoros, abszurdnak is méltán mondható befejezése. Tőzsér egyszer távollétemben felbontott a szerkesztőségben egy nevemre szóló levelet, amelyen a kormányhivatal fejléce volt látható. De ennek előzménye van. Személyes ügy. Abban az időben a központi fűtésnek a lakásomon átnyúló kéménye irgalmatlan bűzt árasztott, állandóan éreztük a szobákban a füstszagot. Többek között Dobos miniszterhez is fordultam, segítene a dologban, felhívhatná a házkezelőséget vagy valaki ismerőst, protekciót keresve. Nagyvonalúan annyit mondott: írjál kérvényt, majd utánanézünk! A kérvényt megírtam s vártam. Nos, Tőzsér akkor abban a hiszemben nyitotta fel a borítékot, hogy a Szemle megszüntetéséről szóló döntést küldték el, nyugtalanságában nem tudta nem felbontani a levelet! Bizonyára csodálkozva s talán kissé el
