Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - Dobos László: „A teremtő küzdelem jó érzése...”

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE

sősorban irodalom-erkölcs és gondolkodás-erkölcs, s magatartás-erkölcs megnyilvánulása volt. S ebben jelentős szerepe volt az Irodalmi Szemlének. Lelkünk zugaiban megőriztük életünk halottnak hitt igazságait, mérhetetlen megaláztatásainkat s megveretéseinket. Életközösséget vállaltunk a szlovákiai magyarsággal. Felelősséget. A hatvanas évek a leleplező irodalom ideje. Megtudtam, hogy élsz, Földönfutók, Adósságtörlesztés... A szlovákiai magyar írásbeliség a hatvanas és hetvenes években beépült a társadalmi mozgásba. Több mint két évtizeden át mérkőztünk a hatalommal. A több jogért, a több szabadságért. Igaz, ez nem esztétikai kategória, de lehet több is annál.

Amikor kezdtük szerkeszteni az Irodalmi Szemlét, a kultúra és az irodalom a társadalom rokonszenvét élvezte. Az is elmondható, hogy a diktatúra évtizedeiben az irodalomnak meghatározó szerepe volt kis- és nagyközösségek szellemi táplálásában és megtartásában. A rangos irodalom a hatalom ellenfele volt. A birodalmi gondolkodás antitétele. A kisebbségi lét kapaszkodója. (Elég Sütő András drámáit idézni: A lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Szuzai mennyegző... Példák sokaságát idézhetném.)

Az Irodalmi Szemle része volt ennek a küzdelemnek. Részese volt a magyar irodalom egységes eszmeisége kibontásának.

Fájó tudomásul venni, hogy napjainkban az irodalom leértékelődött, társadalmi szerepe szinte elporladt. És negyven év múltán is létkérdésekkel küzd.

Amikor kezdtük a Szemlét, még nem tudhattuk, hogy viharos évtizedeket

— egy világbirodalom összeomlását éljük meg. Úgy érzem, az idő pokoli malmában morzsolódva is a magunk módján saját történelmünket írtuk, saját arcú irodalmat csináltunk. Nyomot hagytunk magunk után. Az Irodalmi Szemle részese volt és maradt mindmáig a szlovákiai magyar közösségi erkölcs alakításának.

Az utóbbi években sokféle hír terjesztette a Szemle halálhírét. Az idő hisztériái és mai életünk képtelenségei ellenére is azonban megmaradt a folyóirat. Ha kényszerű kihagyásokkal is, de megjelenik, él az Irodalmi Szemle. Megmaradt. Túlélte önmagát, egykori reményeit, kilátásait. Köszönhető ez Fonod Zoltánnak, aki a lapot tetszhalott állapotából emelve szerkeszti.

Szinte hihetetlen, hogy negyven év múltán rangos főszerkesztők sorának a legelején állok. A negyven év emlékezetét idézik a tisztes munkát végzett volt főszerkesztők mostani megnyilvánulásai is. Hány szerkesztő, szerző hagyta a kézjegyét a Szemlén. Érdemes lenne erről is nyilvános névsorolvasást tartani.

A sokféle tanulság egyike: a kisebbségi létnek az individualizmus korában is szüksége van megtartó, összefogó intézményekre és fórumokra.

Az Irodalmi Szemle negyvenéves leltárát szemelgetve a nosztalgia érzése mardos. A teremtő küzdelem jó érzése mellett a kérdés: megtettem-e mindent, amit tehettem? Úgy tettem-e a dolgom, hogy legyen, lehessen minden élethelyzetünknek folytatása...