Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Illyés Gyula: Bartók (vers)
Illyés Gyula belevesz a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hirhedett”) volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzát ne kuplé-dal zengje; hazák vesztek el — ki meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gcnd s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni! S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt, Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal,
