Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Bordás Győző: Meg lehet ezt a tébolyt érteni? (novella)
Meg lehet ezt a tébolyt érteni? Sztankovics doktor útibeszámolója után, mindjárt másnap, apám miért nem egy vérbő jelenetet vázolt rajzlapjára a bikával, hanem egy bekötött szemű lovat, pontosabban gebét, amely Sztankovics doktor szerint virslinek sem volt való; minden ízében reszketett a támadó bika előtt, mire a közönség fergeteges biztatása ellenére megkegyelmezett neki. — Ki is fütyülték a bikát, mint ripacsot a színpadon. Én is kifütyülve éreztem magam, soha meg nem bocsátottam ezért Klárának. Nem a bika viadal bántott, hanem a rádióhoz és a mozihoz fűzött reményeim kicsúfolása. Még másnap is sajogtak a sebek, alig reggeliztem valamit, amit anyámnak húsvéti gyónásommal magyaráztam, miközben apám már jóllakottan tolta félre a tányérját és a kávéscsészéjét, és belemerült az újságolvasásba. Klára mindezt azért teszi velem, hogy ne menjek el Weis úrékhoz, irigységből, mert ő nem lehet ott, igyekeztem helyre tenni a dolgot, s közben újabb magyarázatot találni viselkedésére. Mert én vagyok mindig a kiváltságos, az úrigyerek. Nélküle talán rá sem döbbenek, hogy én valójában mégis kiváltságos vagyok, de azt, amibe az ember beleszületik, csak mások tartják kiváltságnak. — Hallottad, anya, miről van szó a mai Földosztó vezércikkében? — szólt oda apám, beleveszve a nagyalakú újság lapjaiba, ami a fejét is teljesen eltakarta: „Akárhányszor leírom azt a szót: nemzetiség, kisebbség — olvasta fönn- hangon —, mindig erőszakot kell tennem magamon, hogy a kezem meg ne mozduljon, mert mindig érzem, gyalázat esik emberi mivoltomon. Mit is jelentenek ezek a szavak? A kis-ázsiai törökök a keresztényeket értik alatta, Mussolini a dél-tiroli németekre vonatkoztatja, akiket akkor űznek ki, amikor akarnak, de a legdöbbenetesebben Diószegi Tibor magyarázza a szó jelentését, aki szerint a kisebbségek azok a szerecsenek, akiket kenyérre kennek lekvárnak, és megesznek a győzedelmes pápuák. Gyászos és lealázó már maga a szó...” — És most mit akarsz ezzel mondani? — szól közbe anyám. — Én semmit, de hallgasd tovább. „A vajdasági magyarság vezérei, törzsfőnökei permanens őrzőangyalai ugyanazok, akik megalkudtak az új impérium- mal. Ők a vörös malom gépészei. Úgy rendezkedtek be, hogy permanensen mentsék a magyarságot, amelyet hagynak az ájultság, az állandósított vérvesztés állapotában, hogy le ne rázhassa őket magáról, és mindenkoron rájuk szoruljon. Kitapogatják a tömeg vérző sebeit, tablettákat, csillapítószereket adagolnak időközönként, amelyek hatásának eltűnésével még rosszabbul érzik magukat. A sebeknek azonban sohasem szabad begyógyulniuk, a tömegeknek sohasem szabad biztonságba kerülniük, sohasem szabad öntudatra ébredniük, mert akkor elzavarják az őrzőangyalokat...” — Ez aztán már túlzás — háborodott föl, szerintem is jogosan, anyám. — Hát nem ezek közé akartátok küldeni Zentára Székely Sanyit képviselőnek? És ha elmegy, most róla is ezt föltételeznéd?