Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)

Tömegsír sodhat, amikor éppen kedve szottyan rá. A két majomfaj keveredéséből ke­letkezett az ember, aki ennélfogva mind a két majomfajta génjeit magában hordja, és teljességgel kiszámíthatatlan, mikor melyik faj génjei aktiválódnak benne. Én például, mondta a polgármester, szelíd, otthon ülő típus vágyok, de a határozottság erénye sem hiányzik belőlem. Belőlem viszont a határozottság erénye határozottan hiányzott, amiképpen a bátorságé, a szemfülességé, a leleményességé is sok más erénnyel egyetem­ben, s ezek egész életemben nagy ívben kerültek el, csak a lomhaság és a té- tovaság meresztette belém karmait, s húzott le a tétlenség mocsarába, melyben fürdőzni mégiscsak kedvemre való volt. De most a t.-i polgármester úgy fölzaklatott a majomhistóriájával, hogy ha­zafelé menet elfeledkeztem róla, hogy volán mellett ülök, nem taxiban, s egy útelágazásnál rossz irányba fordultam. Ezért csak jóval éjfél után értem haza, Lívia aludt már. Nem volt szívem fölébreszteni, álmatlanul hánykolódtam mellette hajnalig, amikor pedig rövid alvás után a szobába tűző éles napfény kiverte az álmot a szememből, nem volt már otthon. Elindultam megkeresni, mert szükségem volt rá, mint árva gyermeknek a jó szóra. Nagy sokára megtaláltam, persze nem a fordító- és tolmácsirodában, ha­nem az öccse kávézójában fönn a hegyen, ahonnan zavartalan kilátás nyílik a szmogban fuldokló város háztetőire és a Duna egy villanásnyi sávjára. Lívia öccse nem kedvelt, s ellenszenvét azzal mutatta ki, hogy távol tartotta magát az asztalunktól, vagy akár egy órára is elvonult a kávézó hátsó helyiségébe, amely egyszerre volt raktár és iroda. Lívia megmagyarázta nekem, hogy az öccse tudat alatt féltékeny rá, egyébként azonban jó fiú, az üzletvezetéshez nem ért, kész csoda, hogy nem ment még tönkre. Azonkívül kedves is meg szemrevaló is, s csak azért nincs szerencséje a nőkkel, mert állandóan taknyos, és a nők egy idő után megunják, hogy folyton az orrát fújja. Lívia most kint ült a teraszon egy vörös-sárga csíkos napernyő alatt, s egy hozzá hasonló korú nőcskével bájcsevegett önfeledten. Öccse már időben el- vackolta magát, vagy külföldön nyaralt, vagy belföldön, ki tudja, nem érde­kelt a személye, szótlanul letelepedtem Lívia és a nőcske mellé, s a Madelaine-nek becézett bögyös pipinél rendeltem egy csésze bécsi kávét. Je­lenlétem nem zavarta Líviát, sem a barátnőjét. Hótt unalmas női témákról fe­csegtek szakadatlan, én pedig ellazultam, elengedtem magam. Hamarosan kellemes zsibbadtság járta át egész testemet. Lívia barátnője a szalmakalapjá­val legyezgette magát, s két mondat között olyan furcsán csücsörítette a szá­ját, hogy az nagy madár csőréhez hasonlított ilyenkor, apró nyálcseppeket permetezett a vörös-sárga kockás abroszra és Lívia meztelen karjára, mely az asztallapon nyugodott, mint valami lusta, sütkérező kígyó, s tele volt szeplő- vel. Madelaine nyakában méretes aranykereszt függött, amikor letette elém a csészét, kis híján a kávéba lógatta, mire elpirult, én pedig megsimogattam a fenekét. Lívia barátnője a szalmakalapjával elhajtott egy tolakodó darazsat. A városi forgalom zaja alig szüremlett föl, a messzi távolban tehervonat-szerel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom