Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Tőzsér Árpád: Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
TŐZSÉR ÁRPÁD Magyar Március 1848—1998 Örököltük-e Kossuth genitáliáit? Tehetünk-e úgy 1998-ban, mintha nem volna „posztmodern” kor, mintha nem a fogyasztói társadalom (sajátos, közép-európai) szimulakrumában élnénk, mintha Baudrillard nem írta volna le már 1984-ben, hogy „az idő feloldódott a tiszta cirkulációban’’, s öt évvel később Fukuyama nem kontrázott volna rá: „A történelemnek mint problémának a megoldása a francia forradalommal befejeződött”? Emelhetjük-e 1998-ban 1848-at, a magyar történelem „megoldására” tett posztkísérletet, a mi történelmünk első és utolsó nagy forradalmát az emlékezés s ezzel az ünnep magasába akkor, amikor állítólag már nem a történés a „történelmi” feladat, hanem éppen fordítva: úgy életben maradni, hogy közben „ne történjen semmi” (ez is Baudrillard kifejezése!), mert a történésekkel könnyen nemcsak a történelem, hanem a földi élet is egyszer s mindenkorra befejeződhet? Bizony, ismerjük be, a mostani visszaemlékezésünk 1848-ra már nem olyan egyértelmű, nem olyan felhőtlen, mint a tíz évvel vagy a száz évvel ezelőtti volt. Ismerjük be, hogy mi, 1998-ban már nem úgy olvassuk a „ világtörténet csodálatos könyvét’, mint ahogy Petőfi Szilvesztere olvasta, nem „nagy gyümölcsnek” látjuk a Földet, amelyből az emberek — a forradalom és szabadság győzelme után — a „világ végéig lakomázni fognak', hanem Isten „bomló, édes, rég kihűlt tetemének’, amelyen „élősködünk”, „zabáljuk... míg át nem jár a méreg" (Baka István). Nem tudunk már tiszta szívvel forradalmakat ünnepelni, nem tudjuk dagadó kebellel harsogni, hogy „A magyarok istenére esküszünk”. S ha valaki mégis elfeledkezik magáról, és lelkesedni próbál, úgy nézünk rá, mintha a vendéghajjal ékeskedő „vén kacér kelt volna életre Vörösmarty Előszójából S ismerjük be, bizony, van ebben a „nézésünkben” valami igazság! Az Úr 1998. esztendejére nemcsak a Föld öregedett meg, hanem az emberiség is, nemcsak a „tengerek tűnnek el ”, hanem lassan az ember is — napjai „egymásba hullva, összeomlanak’. Mi történt velünk valójában, a filozófiai axiómák és költői próféciák általánosságain túl? Danton, kivégzése előtt, a börtönben azt kiabálta át a szomszéd cellában raboskodó Westermann-nak (a Tuileriákat megostromló és elfoglaló hősnek):
