Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Duba Gyula: A forradalmár arcképe (Gondolatok Rázga Pálra emlékezve — esszé)
állásnak és az ellenségeskedésnek, a hadi állapotoknak is vannak bizonyos férfias-emberi vonásai. A romantikus század gondolkodásában a humánus elvek sem ismeretlenek. S valamiféle patriarchális együttérzés, szót értés, nehéz meghatározni! A pozsonyi úrhölgyek kötelességüknek — és lehetségesnek! — tartják, hogy kegyelemkérő küldöttséget menesszenek Windischgrätz herceghez Rázga megmentése érdekében. Térden állva s könnyezve kérnek számára kegyelmet. S a főúr hajlamos lenne megmenteni a lázadót, a bírák szinte tálcán kínálják Rázga Pálnak a menekülés lehetőségét. „Nemde Önt mások bíztatták fel, hogy a Zöldfa erkélyéről a népet ő felsége ellen izgassa és erőszakkal kényszerítették arra, hogy papi minőségében a rebellisek fegyvereit megáldja?!” Dehát Rázga Pál igazi férfi! „Korántsem! Én szabad elhatározásomból cselekedtem és hazafias meggyőződésemet követtem! Vétkes nem vagyok. Honszerelmem vezérelt. Jóhiszeműleg jártam el a király által kinevezett magyar kormány érdekében, midőn elvtársaimmal a nádor által is helyeselt Nemzeti Egyesületet szerveztem. A haza és a király védelmére keltem, midőn a magyar kormány egyenes rendeletére buzdítottam a nemzetőröket, hogy a fellázadt tótok ellen síkra szálljanak.” Rázga igazságérzete rendíthetetlen, minden szava igaz! Ámbár naív is, jóhiszemű igazságérzetében nem számol a hatalom színváltásaival, játékaival, kiszámíthatatlanságával és könyörtelen vastörvényeivel. A nemes hölgyek küldöttsége Haynautól már a brutális katona gúnyos nevetése kíséretében s eredménytelenül távozik: Hadd lógjon az akasztófán minden rebellisnek elrettentő például... Rázga Pált 1849. június 18-án hajnali négy órakor a Vár közelében lévő Szamárhegyen felakasztják. Tudunk imájáról, paptársa, a hivatalból kirendelt Simkó Vilmos evangélikus lelkész hallotta tőle utolsó úrvacsorája alkalmából és emlékezetből feljegyezte, teljessé téve vele a forradalmár emlékképét. „Uram, ha lehetséges, vedd el tőlem a szenvedés poharát, de ne legyen az én, hanem a te akaratod szerint... Itt állok Előtted, Mindenható, a hajnalpír fényében és végig tekintek az életemen. Elfog a bánat, de lelkem nyugodt... megáldok mindent, a mit szememmel látok magam körül. Áldom Pozsony lakóit, áldom ártatlan gyermekeimet, áldom kedves feleségemet, áldom a császárt, — áldom azokat is a kik engem elitéltek. — Áldom az én drága hazámat, kívánom, hogy nem sokára szabaddá legyen s boldoggá!” Milyen eszményi hazafogalom töltötte el Rázga Pált? Mily szabadságeszmény mély hite élt lelkében? Az erkölcs és a hit védelmében meddig tart a méltányos önfeláldozás határa s hol kezdődik a felelőtlenség, az eszte- lenség? Elképzelhető, hogy a hősi magatartásnak esztelen vonásai legyenek? Milyen benső erők teszik alkalmassá az embert, hogy eszmékért, ideálokért, nagy közös érdekekért életét áldozza?! A kérdések indokoltak, ám aligha megválaszolhatók. A huszadik század kiábrándult a romantikából, forradalmai más erkölcsi és lélektani minőségek kíséretében zajlanak. Sejteni lehet, hogy az emberiség modern változásainak hátterében sok esetben a hatalom minőségi változásai állanak. A huszadik
