Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Popély Gyula: Új márciusokra van szükség...
Magyar Március 1848—1998 jelenti számunkra a Nemzeti dalt, amelynek sorai szinte a tömeg szájába rágták, agyába és szívébe vésték az aktív cselekvésre serkentő esküt: „A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” Az 1848. március 15-ével fémjelzett márciusi napok a jurátusi lelkesedésen túlmenően azonban a megfontolt, törvényes mederben és keretek között zajló nagy változások, a gyökeres államjogi, politikai és társadalmi átalakulások kezdetét is jelentették. A megfontolt bölcs cselekvés és a lángoló fiatalos lendület optimális ötvözete nem remélt gyors és tartósnak ígérkező eredményeket hozott, és egy egész korszak méltó győzedelmes végkifejletét jelentette. Ezek a márciusi napok meghozták a teljes beteljesülést, mindazt, ami után a legjobb magyar reformpolitikusok két évtizeden keresztül hiába sóvárogtak. A vértelen forradalmi átalakulást és a gyors, könnyűnek tűnő sikert azonban néhány hónap elteltével keserű csalódás és kiábrándulás követte. Az uralkodóház részéről ugyanis 1848 őszétől elkezdődött a kivívott nemzeti és államjogi engedmények fokozatos hatályon kívül helyezése, mai szóhasználattal élve: megindult a visszarendeződés, akár fegyveres konfliktus árán is. Ez kényszerítette a nemzetet és a törvényes magyar kormányt az ugyancsak fegyveres önvédelemre a márciusi és áprilisi vívmányokat megsemmisíteni akaró császári hatalommal szemben. A bécsi udvari körök minden eszközt felhasználtak a magyar progresszió megtörésére. Például sikeresen szították a magyarellenesség tüzét hazánk nem magyar ajkú lakossága körében, kihasználva a magyar politikai vezetésnek azt a mulasztását, hogy az 1848 tavaszán nem tett látványos politikai gesztusokat e népek vezetői felé. Az ország horvát, szerb és román népességének egy részét sikerült is csatasorba állítani a magyar függetlenséggel szemben. A felvidéki szlovákságról azonban elmondható, hogy azok fiai mindvégig a magyar honvédsereg leghűségesebb és leginkább kötelességtudó katonái közé tartoztak, annak ellenére, hogy a bécsi reakció fizetett ügynökein keresztül őket is megkísérelte tömeges lázadásra bírni a törvényes pesti kormány és a magyarság ellen. A honvédsereg 1849. február 5-i nevezetes branyiszkói bravúros diadalában is például a Guyon tábornok többnyire felvidéki sorozású szlovák ezredeié volt az oroszlánrész. Nemzetünk 1848-49-ben valóban „vérrel áldozott” a szabadság oltárán, és gigászi küzdelme végül is sikerrel végződött volna, ha nem avatkozik be szabadságharcunkba ellenségünk oldalán a cári haderő. Az egyenlőtlen küzdelem kimenetele ezután már nem lehetett kétséges. De gondoljuk csak meg! Az akkori Európa két legerősebb nagyhatalmának kemény és kíméletlen fegyveres fellépésére volt szükség ahhoz, hogy hazánkat a szó legszorosabb értelmében meghódítsák, nemzetünket átmenetileg szolgasorba kényszerítsék! 1849 nyarának tragikus eseményeiért — az elszenvedett katonai kudarco
