Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - TÁLLÓZÓ - Borbándi Gyula: Peremmagyar. Az emigráns Peéry Rezső halálának huszadik évfordulóján

TALLÓZÓ

Tíz évvel később Németországban tettek egy újabb kísérletet az írók ösz- szefogására. Néhányan a német nyelvterületen élő magyar írókat akarták érdekeik közös védelmére összegyűjteni. Az 1971 áprilisában létrejött Németországi Magyar írók Munkaközössége — amelynek tagjai nemcsak Németországban, hanem Ausztriában, Svájcban, a Benelux államokban is éltek

— kölni alakuló közgyűlésén Kerényi Károlyt díszelnökké, Peéry Rezsőt pedig elnökké választotta. A felkérésre kissé vonakodva mondott igent. Szerinte az irodalmi életben többet mozgó emberek közül kellett volna elnököt választani. „Kár — írta egy levelében —, hogy magam csak olyan -irodalmi úriember“ vagyok, nem aktív, hanem amatőr, ez nem jó, de ezen — egyelőre — nem lehet változtatni.” Az alapítók közül neki volt a legnagyobb tekintélye, és ritka emberi erényei miatt iránta nyilvánult meg a legnagyobb megbecsülés.

Az elnöki tisztséget komolyan vette, barátait állandóan! egyetértésre és közös munkára sarkallta, de nem tudta tartóssá tenni az összefogást és az együttműködést. Nehezítette a helyzetet, hogy a tagok eléggé szétszórtan éltek, és kevés lehetőség kínálkozott a személyes találkozásra. Enélkül pedig alig volt megvalósítható a közös fellépés és érdekvédelem. Ráadásul a belső mag tagjai között ellentétek keletkeztek, és az egység felbomlott. Néhány német nyelvű irodalmi est és kiadvány után a munkaközösség 1975-ben megszűnt. Peéry még ezt megelőzően, 1974 tavaszán lemondott az elnökségről. Miután Kerényi Károly 1973 áprilisban meghalt, egy évvel később őt választották helyébe díszelnöknek. E minűségében érte meg a munkaközösség végét.

1973 tavaszán egyébként újabb betegség támadta meg. Felesége, a kedves Leonka küldött értesítést, hogy Rezsőt március 14-én súlyos szívinfarktus érte. A stuttgarti Bethesda Kórházban kezelték. Az orvosok szerint felépülése hónapokat vesz igénybe, és ezért a meghívásokat, előadásokat, interjú- és cikkígéreteket le kellett mondania. Augusztusban már ő írt, elpanaszolván, hogy július végén aggasztó visszaesés következtt be, de azután jobb lett az állapota. „Ma újból a javulás keskeny és fárasztó mezsgyéjén kaptatok, ám ki tudja, nem vár-e rám újabb buktató vagy a Mors Imperátor, aki előtt végül meg kell adnunk magunkat... Persze, szeretnék még élni, írni is, élni veletek és értetek, akikkel idekünn olyan jó volt szót érteni!” A betegségből felépült, de könyvtárosi munkáját abba kellett hagynia, és nyugalomba vonult.

1974 őszén azzal a tervvel állott elő, hogy kiadja legjobb írásainak egy kis kötetét, és arra hajlandó megtakarított pénzéből néhány ezer márkát áldozni. „Olyan írások lennének — jelezte —, amelyekért kitűnő emberektől kaptam köszönetét. Az élükön néhány önéletrajzi vázlat. Az egész koncepció közös nevezője: Pozsony és Szlovenszkó. Nem szeretnék a színpadról távozni e kis kötet nélkül.” A könyv megszületett, Molnár József adta ki 1975 őszén Requiem egy országrészért címmel az Aurora Kiskönyvek sorozatában. Kitűnő fogadtatásban részesült. A szerző megelégedéssel és örömmel nyugtázta az el