Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - TUDOMÁNY - Popély Gyula: Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918—1938 (tanulmány)
TUDOMÁNY ben vállalt azon kötelezettségének, miszerint e szerződés rendelkezéseit beépíti saját jogrendjébe s azokat alaptörvényekül elismeri. A hivatalos nyelvhasználati jog alapelveit — amint arra a 121/1920. sz. alkotmánytörvény 129. paragrafusával kapcsolatban már utaltunk — az ugyancsak az Alkotmánylevél részét képező, s szintén 1920. február 29-én elfogadott 122/1920. sz. alkotmánytörvény szabályozta. A közismerten csak nyelvtörvényként emlegetett 122/1920. sz. alkotmánytörvény 1. paragrafusa első mondatának értelmében a Csehszlovák Köztársaság „állami, hivatalos nyelve a csehszlovák nyelv”. Mivel azonban a valóságban ilyen nyelv nem létezett, a törvény 4. paragrafusa magyarázta meg annak helyes értelmezését. Eszerint a cseh országrészekben a hivatali ügyintézés „általában” (zpravidla) cseh nyelven, Szlovákiában pedig „általában” szlovákul folyik. A nyelvtörvény 2. paragrafusa a kisebbségek hivatalos nyelvhasználati jogáról a következőképpen rendelkezett: „A köztársaságnak azok a bíróságai, hivatalai és hatóságai, amelyek hatásköre olyan bírósági járásra terjed ki, amelyben az utolsó népszámlálás szerint legalább 20 százalék azonos, de nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, mindazokban az ügyekben, amelyeknek elintézése azon az alapon tartozik hozzájuk, hogy hatáskörük erre a járásra kiterjed, kötelesek az ilyen nyelvi kisebbségek tagjaitól ugyanazon nyelvű beadványokat elfogadni, és e beadványok elintézését nemcsak csehszlovák nyelven, hanem a beadvány nyelvén is kiadni.” Ugyanez a paragrafus szögezte le azt az elvet is, hogy a legalább 20 százalék arányszámú nemzeti kisebbség megléte esetén az ilyen bírósági járásokban az állami hivatalok, bíróságok és hatóságok hivatalos hirdetményeit a kisebbségi nyelveken is közzé kell tenni, valamint e hivatalokat is kétnyelvű névtáblákkal kell megjelölni. A nyelvtörvény 3. paragrafusa a különböző önkormányzati szervek, képviselőtestületek, valamint egyéb nyilvános testületek nyelvhasználati gyakorlatával kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy azok minden esetben kötelesek elfogadni a hatáskörükbe tartozó ügyek intézésénél a „csehszlovák” nyelv szóbeli vagy írásos használatát. A kisebbségi nyelvek használatának engedélyezése azonban a szóban forgó helység legalább 20 százalékos nemzeti kisebbségi arányának volt a függvénye. Az 5. paragrafus a nemzeti kisebbségek számára fenntartott iskolákkal kapcsolatban kimondta, hogy azokban az oktatás az illető kisebbség nyelvén folyik. A kisebbségek kulturális intézményeinek igazgatási nyelve is azonos e kisebbségek nyelvével.8 A 122/1920. sz. alkotmánytörvény kissé figyelmesebb és tüzetesebb megvizsgálásánál mindjárt kiderül, hogy a kisebbségek nyelvi jogainak megfogalmazása nem minden tekintetben volt összhangban a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés betűjével és szellemével. A csehszlovák kormány által 1919. szeptember 10-én aláírt nemzetközi szerződés 7. cikkelyének negyedik bekezdése kötelezte Csehszlovákiát: a „nem cseh nyelvű” állampolgárainak nyújtson „megfelelő könnyítéseket” oly értelemben, hogy
