Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - MARGÓ - E. Fehér Pál: Találkozások Herder-díjasokkal
E. Fehér Pál 130 Találkozások Herder-díjasokkal A Herder-díjat — mint köztudomású — Bécsben ítélik azoknak a közép- kelet-európai íróknak, tudósoknak, értelmiségieknek, művészeknek, akik e táj szellemi békéjét, az itt élő népek kölcsönös megismerését segítik elő. Az évtizedek alatt összeállt díszes névsorban — most csak a magyarokra gondolva — megtalálható Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Sütő András, Kosáry Domokos neve, s ez a felsorolás (talán felesleges is leírnom) korántsem teljes. Mint ahogyan a tekintélyes díj idei kitüntetettjei közül is csak azokról írok itt és most, akiket van szerencsém személyesen ismerni. A legidősebb közülük, s ő él a legmesszebb is, az észt író, Jaan Kross, aki a távoli Tallinnból érkezett az osztrák fővárosba a díjkiosztó ceremóniára. Hetvenhét esztendős az idén, s valóban egy egész könyvtárat írt össze: verseit iróniájáért és filozófiai mélységeiért méltatják, számtalan műfordítása közül — önző módon — itt csak Az ember tragédiájának a tartui Vainemöine Színházban is bemutatott észt szövegét említeném, történelmi regényeiből pedig megismerhető a csaknem ismeretlen észt múlt. Szeretnék pontos lenni: az észt história nemcsak előttünk homályos, hanem maguk sem ismerhették meg a valóságos históriájukat, hol a balti német bárók tiltása miatt, hol az orosz megszállók akadályozták ezt meg. A két világháború közötti rövid, talán ha húszesztendős függetlenség ugyanúgy, mint ez a mostani 1990 utáni időszak még kevés volt a hatalmas hiányok bepótlására. Kross történelmi regényeit (három kötete, a Menny-kő, Michelson imma- culatiója, illetve A cár őrültje megjelent magyarul is) még azzal a tudattal írta a hetvenes és nyolcvanas években, hogy — ahogyan egyik hőse mondja — „az igazság csak saját használatra való. Otthoni beszélgetésre a kávézóasztal mellett, de még úgyis csak akkor, ha a jelenlevők lakaton tudják tartani a szájukat. Mert különben, mint ahogy a kávézás, az igazság is megárthat...” Kross az észt história írástudó hőseit támasztja fel tetszhalálukból. (Különben az észteknek csak írástudó hősei voltak, katonái soha...) Az isten háta mögötti városkákban, tanyákon, udvarházakban élő evangélikus lelkipásztorok, hányatott életű poéták, a cenzorokkal napi élethalálharcot vívó hírlapírók, no meg tengerészek a szereplői, akiknek egyetlen gondja, életcélja — az észt
